Egy színész megbolondult; teljesen megbolondult ez a színész – újságolja ismerősöm –, rohan az utcán, és motyog magában, sós perecet kér a trafikban, és újságra ragasztja fel a bélyeget, s a villanyt, a villanyt lakásán egész éjjel égeti, pedig a darab bemutatója, melyben főszerepet játszik, egy hét múlva lesz csupán, bolond ez a színész, úgy bizony, összerezzen, ha szálának hozzá, s ha beszél, csak a szerepéről van szava, nekihevült és megszállott az arca, hangja csupa szenvedély; nem normális ez a színész, ha mondom – így járókelő ismerősöm, s azzal tovább lép.
És én eltűnődöm azon, hogy bizony itt nem lesz addig jó világ, amíg ez a mi szép tunya eszünk el nem megy teljesen, ez a mi jól öltözött, mindig árnyékos zugot, könnyű nyalánkságot és nyugodalmas jó éjszakát kereső eszünk, megfontolt kicsi agyunk, ki mindig könyökvédővel ül ott fent és bent a koponya irodán, zavartalan járókelőeszünk, falmelléki, lopakodó eszünk, a mindig csak a kitüntetések után tájékozódó, óvatoskodó, bólogató, ejnye-ejnye indulatú rafinériánk el nem hagy minket.
Jó múltkorjában magam is megbolondultam egy kicsit, lekuporodtam a Tejút sarkára, jobb felemhez állítottam egy ürü-combot, bal felemhez állítottam egy lyrát, s hívtam, csalogattam futkosó csibéimet, képzelhetik, uraim, mekkora volt a tolongás – az én jobb felemen.
És én mégsem hiszem, hogy a konszolidáció társadalmában a konszolidáció művészetét kell megteremteni. Ha az emberek arra törekednek, hogy minél kisebb energiabefektetéssel – s ez természetes – minél több kenyeret keressenek, s azt minél kényelmesebben elfogyaszthassák, ha a konformizmus csendes öblébe húzódnak az élet zsivaja elől, bizonyosan nem fognak elgyalogolni a Parnasszus alá egy kis megrendülésért.
Mifelénk szabadon jár-kél az elképzelés, mely szerint egy higgadt korban szenvedélymentes színházat, irodalmat, általában: művészetet kell művelni – és íme, vannak már se hús-se hal színházaink, színtelen-szagtalan versesköteteink, s néhány macskánk, mely békésen játszik ezzel a gombolyaggal. Ogi, Og fia óta az emberiség megjavításáért annyi verejték alácsurgott a múzsák arcán, s az emberiség nem hajlandó megjavulni mégsem. Nincs is miért különösebben bajlódni véle, inkább föl kell mérgesíteni rettenetesen az emberiséget, bocsánat: embereket, nagyon föl kell bosszantani őket, megverni úgy a munka és hivatás szenvedélyével, hogy motyogjanak magukban az utcán, kérjenek sós perecet a trafikban, égessék azt a villanyt éjszakánként, mert ha nem lesz ez a Föld a szent őrülteké is egy kicsit, akkor senkié sem lesz.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.
