Áldassék ő, ki nem ront rád vásott suhancként kitépni kezedből labdát, zsemlét, féltve őrzött gyermeki kincset, ő legyen áldott, amiért nem szegődik hozzá az erőszak, ha megkívánja javaidat, színét a virágnak, madarak röptét, s úgy közelít hozzád, tenyerében a szelídség csalogató gabonaszemeivel, hízelgéssel, a birtoklás fölényével, hogy belekucorodsz a kényszerű adakozásba, tenyerébe fordítod zsebeidet és sunyod fejed a hálás simogatás alá. Idehunyorítson, aki ismeri hétköznapjainkból ezt az embertípust, a gyöngeségeinkben megerősítőt, belőlünk így gyarapodót.
Rászedett gyalázatosan. Ültem a délután partján, és gyermekkorom ezerszínű üveggolyójával játszadoztam, mikor megjelent kalaposan, feltűrt gallérú ballonkabátban, mellém telepedett s cigarettával kínálva hosszasan és kedvesen magyarázgatni kezdte, hogy nekem nincs is szükségem arra a semmi üveggolyóra, mihaszna külvárosi kölykek játéka az, s ej-ej, benőhetett volna már fejem lágya, hiszen eljárt fölöttem az idő, s nem azért mondja, de hallott az én jóhiszeműségemről s ő évek óta keres egy épp ilyen üveggolyót akváriumába, olyan szomorúak azok a pici halak nélküle; na, embereljem már meg magam, hisz csak én járok jól, ha túladok rajta, milyen fiatal vagyok, előttem még az élet, hopp, alszik is már a golyócska a bácsi zsebében!
Szédelegve felálltam, az ismeretlen idős férfi belém karolt és széles gesztusokkal, arcomba bele-belehajolva, elvigasztalgatott egy közeli kocsmáig; legyek őszinte?: hangjában időnként ott bujkált a szívélyes fosztogatók lelkiismeretfurdalása is; két féldecit rendelt, és jóságos atyai leereszkedéssel felém biccentette poharát: – Az idősebb én vagyok, nos, szervusz, kérlek alássan.
És ez a szervusz, mintha gombostűre szúrva, ott remegett köztünk a farkasszem tüzében, mígnem unottan elfordítottam fejem, s aláhullt.
Elfordítottam hát fejem, révedezni parolás pillanatain a történelemnek: mikor tegeződhetett össze uralkodó és alattvaló ilyen – „életem-halálom kezedbe ajánlom“ és: „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?“ –, korántsem demokratikus törekvéseket sejtető alapon?
És eszembe jutott, hogy egy kőröspataki földműves miként illette dicsérő szavakkal gazdasága egykori agrármérnökét: „Derék ember volt, meg lehetett azt magázni, kérem.“ Vajon nem történelmi mélyekről pislákol-e fel ez a paraszti bölcsesség? S ahogy így elméláztam e megszólítás- és üdvözlésmód különböző megnyilvánulási formáin, többnyire gondtalan tegeződésben eltöltött ifjúságomra gondolva, visszaemeltem tekintetemet egyetlen üveggolyóm elorzójára, mondván: nana!
Aztán hangosan: Legyen ön áldott, amiért nem erőszakkal vette el… oka én vagyok. De azért magázzon csak, kérem!
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában 1971. szeptember 3-án.