Kedves Barátom,
sürgetsz, s én kapkodva írok. Néhány nappal ezelőtt bottal ütöttem a nyomod Párizsban, s hazaérkezvén te baráti szó helyett interjúlevéllel zaklatsz, melynek egyik kérdése: „Hol jártál”. Hazaérkezni segítesz: bizony, igába kell állni; s ha az én barátom kelet-európai szerkesztőként igyekszik keresni kenyere karéját, félre nem állhatok én sem, hiszen ahogy kérdőjeleit ismerem, odakunkorodik mindahány: ha már „jöttmentek” vagyunk, hozunk-e aprítani valót az édes anyanyelvbe?
Majd csak elválik. Egyelőre rendkívül jellemzőnek tartom, hogy a Párizsból korábban megérkező azt kérdi a Párizsból későbben megjövőtől: itthoni betűvető elődeink közül kik azok, kiknek életművét sürgősen revideálni kéne.
Persze, persze, régóta hírlik, hogy világ közepe az a város, hol is a mindenkori esztétikum jegyében fonják a kultúra szálait a párkák, s a Montmartre-ról könnyebb belátni erőviszonyainkat. Hozzám nem volt oly kegyes a sors, hogy ezt higgyem, a köldöknéző, szellemi-beszűkült, vidéki Párizsból is jócskán kaptam, úgyhogy a szentgyörgyi Szemerja dombról látom csak igazán, mennyi hamis szálat engedünk kultúránk bordájába, csak hogy az szőttesnek is tessék; s hogy kérdésed mennyiben jogos. Mert minden látszólagos szellemi feszességünk, gyakori írószövetségi tereferénk vagy szorgalmas és heje-hujás elődünneplésünk ellenére ugyancsak visszásan élünk.
Kialakulóban lévő kortársainkban már az örök érvényűt keressük, kulturális-szellemi örökségünkben pedig csak azt, ami létünk alkalmainak megfelel. Irodalomtörténészeink oly szelídek, mint a kenyér, rájuk kenem: Makkai Sándorról, az ötvenéves romániai magyar próza jeles képviselőjéről mért csak annyit tud ifjúságunk, hogy ő volt egykor a római pápa, Kisbán Miklósról meg, hogy kedves csirkefogó volt ifjúkorában (lásd: Korunk), Láng Gusztáv régóta kész Dsida-monográfiáját ki tartotta oly sokáig párnája alatt?
De ezek csupán nevek az árból. S bár milyen derék életnek, jövőnek szántak, utókornak mégis csak dilettánsak vagyunk. Az átértékelésre akad kedvünk és szorgalmunk – olykor, az értékeléshez merszünk még kevés. Okos föladatnak tartanám, ha írástudókként végeznénk mai, ha úgy tetszik: napi dolgunk, mint ahogy minden korokban a legavatottabbak tették (mert hát: ezt tették) s nem menekülnénk a ma szorongató gondjai elől a halhatatlanságot hőn álmodó ködbe, nem gazsulálnánk az utókor – amúgy is gyakorta júdás – csókjaiért. Rábíznánk, minthogy, ránk bízatott: menteni és óvni, tovább építeni irodalmunk, művészetünk életdúsító hataimát, azét az irodalomét, mely magához emelő tanúság arra, hogy népünknek európaibb volt kultúrája, mint sorsa.
Kedves barátom, engedtessék meg emez alacsonyan való röpülés a „jómadárnak“, kinek irodalom a begyében. Engedtessék, mert kérded: alkati kérdés-e szerinte ma művészközéleti szereplése? Szokták ezt kérdezni. Nos, szerintem az is. Minthogy alkati kérdés, hogy valaki a zabhegyezéshez vagy betűvetéshez ért inkább. S én közéletinek nem azt a költőt tartom például, aki versfaragás mellett a nőszövetségi bálok után harisnyaszemfelszedőnek is áll, nem ki mindig csak nyilatkozatokban bizonygatja író voltát, s művekkel tenni le a garast késlekedik; ál-művészek ál-közéletisége ez.
Az igaz író nem „szerepel”, ha nem munkásságával, emberi-művészi magatartásával közösségi lény. S persze, szocialista nemzetiségi viszonyok közt, mint a mienk is, nem csupán jóérzés kérdése, hogy az író enged-e tintát olykor a közösség érdekében vagy csak afféle ereszaljának tekinti az irodalmat, hová zápor idejére beállhat.
Lehet, rosszul látom, de nekem úgy tűnik, nálunk a dilettánsok szorgalmaznak olyan fajta közéletiséget, mely nemhogy íróhoz, de egyszerűen igazmondó emberhez sem méltó, a féltehetségek pedig riadóznak és riasztanának mindenféle társadalmi tehertétel-vállalástól, mondván, hogy sárba rántja az a lánglélek röptét. Hál’istennek a művészet sorsa sosem csoportosuló vagy irányzatok nyájába verődő hangoskodókon múlott, hanem, ami a legfontosabb: a tehetségen, s annak méretein.
De ne legyek oly egyértelműen fennkölt. Hadd juttassam eszedbe, hogy te, Lászlóffy Aladár vagy mifelénk a legszenvedélyesebb szövetségkereső. Szövetséget kereső a jóra. Bejártad Európát, be századait. Hadsereged kész? Na, ugye, még nem…? Kajánságom egy néger arcából fordul feléd, ki ősi kultikus szobrokat árult a Szent Mihály útján, s miután látta, hogy vásárlásra túl sok hajlandóságom nem mutatkozik, unott legyintéssel vágta el az alkut, szobraira bökve: csak nyugatiak számára cikk. Megadtam címed, írni fog neked. Úgy néz ki, szövetségesünk.
Kérded továbbá, hogyan függ össze szerinte ma divatos és a korszerű. Például így. És faggatsz, faggatsz. A hol jártál? kérdést megtoldod egy tovább-botorkálóval: „Hová szeretnél eljutni?”
Kedves barátom, az igazság az, hogy nagyon sokat szeretnék még utazni, de eljutni nem az ígéret földjére vágyom. Mindig csak oda, hol megválogathatom ellenségeimet, hol hisznek a kőkeménységében, a havazás fehérségében, hol félórán át büntetlenül szabad asszociációim támadhatnak a parti füzesről, hazáig szeretnék eljutni mindig, hol fehér ingben könyökölhet szülőföld és világtornácán a lélek, hol elhiszik, hogy haragommal nem ártani, használni akarok; istenem, hová is akarhat eljutni a magunk fajta ember? Szellemi társak szövetségével egy nagyobb, tágabb közösség szövetségéig.
Barátsággal üdvözöl:
Farkas Árpád
Sepsiszentgyörgy, 1972 augusztusa
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.
