Farkas Árpád: Kontyos székek

Hogy a székely ember szűkszavúsága nem restségből fakad, állítom tanúnak ezt a két széket. Kőrisfából készültek s van vagy százesztendős rajtuk a gyöngyvirágos, tulipános festés. Állnak takarosan a gyönyörű patinájú, mély fiókos festett asztal két felén; s igen beszédesen. Valamirevaló székely házból nem hiányozhattak ezek a szemre jó üldögélést ígérő, stilizált menyecske-kontybán végződő támlájú ülőalkalmatosságok, melyek arra is hivatottak voltak, hogy a házban uralkodó családi hangulatot a vizitálónak jelentsék.
A belépőnek elegendő volt rájuk pillantania, s beszéltek a székek. Ha arccal szembe s kontyuk kalellenkező irányba telepedtek az asztal mellé, akkor békesség honolt a házban, le lehetett kuporodni nyugton a családi melegbe egy kis, időjárástól napi gondok fele kanyarodó tereferére.
Nem így, ha szembeállottak ellenségesen azok a kontyok. Kicserélvén a székeket, így jelezte a gazda, hogy puskaporos a levegő, pörpatvar a házban, a maguk baja elég nekik, s ha a sógor nagyon siet, ő nem is marasztalja. Vendégszerető nép ide, vendégszerető nép oda, de én azt hiszem, nincs még nyelv a világon, melyen ennyire tapintatosan lehetne megfogalmazni, hogy kint tágasabb. Na és – restséggel sem lehet vádolni azt, ki ennyi fortélyt s munkát szánt arra, hogy megtakarítsa – a ráadásul kellemetlen – beszédet.
Ezzel a tudománnyal állítok be S. I.-ékhez, kiknek portáján régóta járatos vagyok, s így tudom, hogy ha az elsőházba szorultan is. de beszélnek még azok a székek. Hát ez alkalommal nem a székek beszéltek. Mintha vízből, úgy merült fel a veszekedésből a házaspár, szégyenkezve húzódva a szoba két sarka felé; falfelé-szipogásra az asszony, fogadásomra a gazda, arcán az elrendeződő pulykaméreggel. Még a kilincsen a kezem, s máris bepanaszoltatik a feleség, ki a gazda távolléte alatt valami autós németnek mind odaadta a bokályokat meg a festett tányérokat – bagóért. Az asszony, köténykendőjével tenyerét csapkodva, szipogva védi magát: az ö ura nem tudja, mi az hogy modern, megkérdezhetné a faluban, ki még az a bolond, aki tartja azt a sok régi kacatot, mikor az árával annyi szép új holmit lehet venni a vásáron s a boltban.
A tulipános ládát, almáriumot, kontyos székeket meg az asztalt is csak néhányan őrzik már a faluban, mindenki túladott rajtuk, mert a múlt nyáron is itt járt A-ból egy úriember s az megmondta, hogy ezek nem székely holmik, semmi értékük nincs, s jól járnak, ha még most odaadják neki, mert ő elszerzi száz lejért darabját. Csak hát az ö ura olyan rátarti az örökségére! Paprikázódik a gazda, kapkodom fejem; újból pőrben a ház. Ö városon dolgozik, ő nemcsak a családi örökséghez ragaszkodik, tudja, hogy akik autó-számra hordják ki a faluból ezeket a régi cserépedényeket, becsapják a falusiakat, mert jóval többet érnek egy új tányér vagy új üvegkancsó áránál, Jól tudja, nagy valutát érnek azok nyugaton. Hát tegyek igazságot.
S bennem hajlandóság igazságtevésre nem mutatkozik. Javasolom inkább, lépnénk be az elsőházba, s fordítanánk a pörpatvar állásának megfelelően a kontyos székeket.

Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.