A munkásvonatok utasait nem könyvekből, filmről, még csak nem is politikai agitációból ismerem. Nem is oly régen úgy adódott, hogy csaknem hetente útitárs voltam az egyik szárnyvasúton. Ismerem a mindennapi peronizgalmat, mellyel megrohanják a beálló szerelvény vagonjait, a lábat megvető harcot, mellyel a legélelmesebbek lefoglalják falubelijeik számára a fülkék ülőhelyeit, elcsöndesülésüket a szerelvény indulásakor, uzsonnához-terítkezésüket s azt a komótos szakértelmet, mellyel egybehangolni tudják a kerék-döccenést a szalonnaszelet hüvelyk-ujj-mellőli lenyisszantásával. Ismerem őket, kik elhallgatnak, ha idegen lép hely után érdeklődni a fülkébe, s mogorván húzódnak össze, ha nagyon muszáj – helyet szorítani a közéjük tolakodónak. És az ilyen, korán sötétedő, téleleji napokon nem engedik felkattintani a villanyt, úgy szúnyókálnak fáradtan, egymás vállára dőlve, bóbiskolnak fél lábon állva az egyenletesen döccenő folyosókon. Mondom, úgy érzem, ismerem őket, pedig sohasem kíséreltem meg bizalmaskodó leereszkedéssel közéjük telepedni, megérdeklődvén, hogy s mint kendtek felé a „demográfiai mozgás“?
És mindez azért jut eszembe, mert föláll itt előttem egy kultúra-irányító elvtárs, és kezdetben bizonytalankodva, majd saját hangjától – valamint attól, hogy nem szakítja félbe senki – nekibátorodva beszélni kezd, s szavaiból kitűnik, hogy hallott ö valamit harangozni olyan munkásokról, akik vonattal utaznak otthonaikból munkahelyeikre, ő ezt rendkívül érdekesnek tartja, s egyszersmind igen kedvező lehetőséget lát e tényekben ahhoz, hogy ezekbe a vonatokba hangszórókat szereljünk, s az így utazgatómunkásoknak előadásokat tartsunk. És a szónok ekkor egy percre révedezőn elnézett a fejek fölött, lelki szemei előtt zakatoló, pöfékelő, bömbölő hangszórókkal megrakott vonatok száguldottak tova, majd miután kigyönyörködte magát ötletében, lényegbevágó érvként lobogtatta meg, hogy abban az esetben nem kellene fáradoznia gyűlések szervezésével, a mozdony egyetlen füttyszavára menne minden, mint a karikacsapás.
A hallgatóság, szerencsére, mosolyogva fogadta a javaslatot, én mégis elképzeltem, hogy milyen szomorú lenne, ha valaki szabad kezetadna az ilyeténképpen buzgó jóindulatnak. Az élet nem ismeréséből fakadó cselekvőkészségben mennyire visszájára fordulhat a legnemesebb szándék.
Egyszerű példával élve, képzeljük el a szülőt, ki a vacsora és lefekvés előtti tisztálkodást megelőzendő, székre nyomná éhes és nyűgös gyermekét, csak azért, hogy lelki életét gazdagító mesét olvasson idejekorán neki. Úgy hiszem, életre elvenné kedvét a mesevilágtól.
Mindent a maga helyén és a maga idejében – csattognak nehéz gondok terhei alatt a kerekek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.