Ha már Veronában jár az ember, Capuletékhez csak be kell térnie egy fertály órára, annál is inkább, mert tárva-nyitva tartják a nagykaput. A kaput igen, de a házba nyíló ajtókat már kevésbé, térülök-fordulok a szűköcske udvaron, s – van itthon valaki!? – Júlia kisasszony erkélye alatt zsebre dugott kézzel nagy gangosan megállok. Így figyelem magamban darabig, hogy gyűlöget-e elegendő élmény a megilletődéshez, s megállapítom, hogy ezt az erkélyt valaha láttam már a moziban, hacsak nem épp a filmesek hagyták itt idegenforgalmi célokra, s az utcai képeslapárusok balkonjához, melyen a Capulet-leány oly huncutul könyököl, hogy arcmását a szeretett vásárló egy kis ragasztó segítségével kedvese pici portréjával behelyettesítheti, ugyancsak hasonlatos.
Na jól van. Vagyok még én is annyira romantikus ember, mint a nagyvilág többi fia, s itt, a helyszínen, könyökölni ezennel odaképzelem minden eddigi szerelmemet. Lévén, hogy elég sűrűn éltem ifjúságomat, ebbéli fáradozásom eltart egy darabig. Jönnek hát sorjában, s lassú szempillabólintásomra – köszönöm – távoznak is, némelyiket hümmögetve még visszahívom, méregetem, s dolgára engedem ismét.
Arra volnék kíváncsi, hogy akad-e még köztük, akiért ezt a háromméternyi magasságot kötélhágcsón megmásznám. Ekkor veszem észre azt a harisnyát. Azt hiszem, szemem káprázik, dörzsölgetem is módjával, de hát semmi kétség: egy valóságos női harisnya fityeg ott, ahol a baloldali erkélypárkány a falba ér, a lábfej helyén pici kő dagadozik, nyilvánvalóan valami vidám suhanc dobhatta föl a dekorációnak. Dobta, nem dobta, Júlia harisnyája az már nékem, s rögtönzött erkélyjelenetemből máris elküldöm azt a leányzót, ki annak idején a kolozsvári Hójában arról duruzsolt, hogy egyik régi szerelméből egy lyukas zokni okából ábrándult volt ki.
Hát itt hágcsómászás nem lesz. Na, nem azért lányok, mintha sokatokért nem másznék vissza az ifjúság elragadtatás-melegében, de hát lehet ezektől…? Ezektől itt körülöttem, ettől a turistatömegtől, mely az udvart elözönlötte?
Könyörtelen udvariassággal máris félrelök egy idegenvezető úr, s az erkély alól magyarázza is az angol diákcsoportnak, hogy miről van szó. Három falra szerelt automata működik még az udvaron, melyek százlírás ellenében öt nyelven közlik, képernyőn tanúsítják, hogy mennyire fontos zarándokhelye ez itt a szerelemnek.
Kikergettetvén erkélyjelenetemből, szorgalmasan fülelek az idegenvezető angol szavaira, s sikerül is annyit megállapítanom, hogy tízperces előadásában egyszer sem ejti ki Shakespeare úr nevét. Apák sorsai. Mert hát hiába „orozta” volt olasz novellistától a veronai fiatalok történetét, mégis csak ő volna az atyja ennek a Júliának s annak a Rómeónak, kiket, ugyebár, az egyetemes szerelem szimbólumává sikerült nemzenie.
Az életerős fiúk s az egyetemes értékű művek túlnőnek néha szüleiken, s bizony, Shakespeare úr, még a világirodalom sem felsőrendűbb az életnél, főként mostanság, mikor, lám, szemébe csüng Júlia kisasszony selyemharisnyája.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.