Ez lenne hát a Battistero di San Giovanni, Olaszhon legnagyobb keresztelő kápolnája. Ezerkétszázhatvanötödik esztendejében az Úrnak itt tartották keresztvíz alá Dante Alighierit; bizonyára csúnya, vörös és ráncosképű csecsemő volt ő is, és fázott irtózatosan, míg türelmetlenül topogott az áhítatos gyülekezet, hisz a Péter-kapu melletti szülői házban lakomára terítve vártak már az asztalok. Aztán tudjuk, mi lett a vége: fölcseperedett a középkor legnagyobb költője.
Na, ennek a piszkos autós-népségnek ugyan cseperedhetett, elözönli az ősi város szűk utcáit, hogy oldaltáskámat, mint valami figyelmeztető lámpát magam előtt lengetve tudok csak haladni tenyérnyi szigettől szigetig, s a Santa Croce bejárata előtt legszívesebben megsuhogtatnám magam körül, hátha elsöpörne néhányon a lépcsőkig merészkedő, tülkölő jószágok közül; hát nem tudják ezek, pszt!, nem tudják, hogy ott bent Michelangelo, Machiavelli, Rossini és Galilei urak nyugosznak.
Megereszkedett lélekkel igyekszem kivergődni az olasz reneszánsz fülledt, pofátlan utókorának benzingőzéből, csöndes, hűvös utcácskára bukkanok végre, holtfáradtan lekuporodom egy lépcsőre, s megtörlöm a hűséges Chianti borosüveg száját. Mit ad Isten, megáll orrom előtt egy nyolcszázötvenes Fiat, kiszáll egy hosszú-hosszú reverenda, s rám sem bagózva, átlibben a mellettem kuporgó borospalackon. Hátrapillantok, hát bizony, egy templomocska küszöbén korhelykedem, szeppenten továbbállok.
Néhány utcával odébb egy kis márványtáblán akad meg a szemem. Vésve vagyon rá gyönyörű betűkkel, hogy ebben az épületben iskolázták a nagy olasz, nos, ki mást?… Dante Alighierit! Megnyugszom valamelyest: Dante mellém szegődött, ma firenzei vendéglátóm, de mégsem akar elszivárogni a belém lopakodott profán hangulat. És – most már alaposabb körültekintés után – lekuporodván a szemközti sarokra, az ősi kőépület mustrálgatása közben komoly, kilenc esztendő körüli fiúcskát vélek kilépni az egyébként zárt kapu mögül, tetszik nekem ez a Dante-fiú, motyogom magamban, s a későbbi közéleti férfiúra és hatalmas költőre gondolok.
Ő egyelőre ott a sarkon még csak a nyolcesztendős leánykát, Beatrice Partinarit pillantja meg, a férfikor poézisébe hajló gyermekszerelemre gyulladván. Tetszik bizony nekem ez a költő – kapok észbe újból –, kinek tudós férfiak kerekítették szemét a nagyvilágra, dédelgethették volna finom firenzei szalonok, mégis idejekorán veszélyes politikai küzdelmekbe vetette magát, s Isteni Színjátékának szárnycsapásait sem féltette – pápák, politikusok, köztük a hitvány Bocca degli Abatti úr a megmondhatói –, nem féltette bizony a művészetet „sárba rántó közéletiségtől”. A latin szó is ebben az oskolában kerülhetett nyelve alá, mellyel később, száműzettetvén ígyen sóhajtott: „Népem, mit vétettem ellened?” Miféle beszéd ez? Latinul szólítani a népet? – fortyannának fel manapság mifelénk, ily költői kérdés hallatán mindazok, kik a népiség fogalmát fölidézni is csak idézőjelben képesek, eleven, és úgy látszik, pusztíthatatlan utódai Della Casa reneszánsz kori ítésznek, ki már hajdanán „népiesnek” fitymálta a költőt „harcosságáért”… Nahát!
De elkanyarodtunk! Hiszen ezen a hajdani iskolán akad még szemlélni való. Ahhoz képest, hogy egy Dante koptatta küszöbét, első pillantásra szürke, jelentéktelen épületnek tűnik. Nekem például se Dantéról, se Shakespeare-ről, egyetlen zseniről sem jutott eszembe soha, hogy iskolába is járhattak… Jó, tanítjuk, többek közt a mi Petőfinkről – bizonyára nevelői célzattal.
De ebben a műemlékekkel zsúfolt városban oly csöndes például e kis márványtáblával meghúzódó iskolának a környéke, hogy semmiképp sem tudnám zarándokhellyel összetéveszteni. Mifelénk bizonyára kultikusabb lenne a becsülete. Jófajta keleti ember az ősit s a keveset igen becsüli. Eszembe jut egy hatalmas torta. Négyszázéves fordulóját ünnepelte egyik székelyföldi gimnáziumunk. A sokadalmi dáridó fénypontja: behozták az iskolaépület tortából mintázott makettjét a legbecsesebb vendég elé a megszegés végett. Választhatott a megtisztelt: a tornateremmel óhajtja kezdeni, a tizedik osztállyal, avagy az igazgatói irodával éppen.
Így, ahogy Dante iskoláját elnézem, ebből töpörtyűs pogácsára ha futná – arra is legfennebb az ezredik évfordulón.
Firenze, Firenze, nem csavarod te azért el az én fejemet – rázogatom kifele az utolsó cseppeket is a palackból. Aztán fölkászálódóban észreveszek az aszfalton egy roppant ismerős krétarajzot. De hiszen gyermekkorom osztálykockái ezek! Féllábra állok, s szorgos szökdeléssel ezt az „iskolát” még kijárom.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.