Megfordultam egy elméleti líceumban, első benyomásom: ha én abszolvens lennék, oda be is iratkoznék. Élet lengi be azt az iskolát; nem csak gyermekzsivaj, de apró műhelyek zaja is. Nem sokat beszélnék az iskolai gyakorlati munka fontosságáról, odavinném inkább az oktatókat és nevelőket tapasztalatszerzésre. S látnának posztószövő műhelyt, lakatos- és asztalosrészleget, az iskolakantin mellett ragyogó mellékgazdaságot disznóhízlaldával, egyszóval olyan kis melléküzemet, mely ha így fejlődik, lassacskán kereskedelmi kapcsolatokat is köthet. És persze dologba feledkező gyermekeket is, kik most kapnak rá a munka ízére.
Létesült pedig mindez szűk esztendő alatt, olyan csöndben-szépen, ahogy az a csillag megy az égen. Becsülöm és értem. Csupán az okoz gondot, hogy annak az iskolának igazgatója az utóbbi időben fölöttébb tolakodóan dicsekszik úton-útfélen az ő teremtményével, s esze ágában sincs másokat engedni dicsérő szóhoz.
A kérdés természetrajzát ismerve, gyanút fogok és belepillantok egy nyilvántartásba. Az a nyilvántartás pedig arról beszél, hogyaz elméleti líceum tavalyi végzettjei közül egyetlenegynek sem sikerült a felvételi vizsgája a felsőoktatási intézményekbe. S akkor itt valami baj van! Akkor itt az igazgató, ki nyilvánvalóan tisztában van iskolája feladatkörével, takarózik, olyan takaróval, mely nem erre a célra szabatott, s kilóg alóla az elméleti oktatás silánysága és elhanyagoltsága.
Mert kár lenne azt a látszatot keltenie, hogy a gyönge elméleti felkészültség oka a gyakorlati oktatásra való összpontosításban keresendő, azt bántani, ami pozitívum és követendő példa… az elméleti oktatásnak volt kicsi a tekintélye ebben az iskolában, azt hanyagolták el, amiben az eredmény nem máról holnapra mutatkozik meg.
És hiába tudom én, hogy azoknak a felvételi vizsgáknak sok ága-boga van és a sikertelenség bennem mindig az iskola a ludas, az a zérusszám mégiscsak meggondolandó. Mégiscsak azok az elméleti líceumok lennének hivatottak sokoldalúan felkészíteni a tanulókat. Mit szólanánk olyan gyárhoz, melynek vezetősége minden energiáját a dolgozók kulturális tevékenységére összpontosítja, kik három színjátszócsoportban, agitációs brigádban, énekkarban, tánccsoportban is tevékenykednek, terméket viszont nem hajlandó előállítani az az üzem? Ugye hogy semmit? Mert ilyen üzem nem létezhet.
Régi ismerősünk a kényelmes vezetőtípus, ki mindent egy lóra tesz, kantároz hűbelebalázsként, s fütyül a sokrétűség igényével kopogtató kor követelményeire: az árnyalatokra. Istenem, diákkoromban, hazafias munka örvén, hány olyan gödröt ásattak ki vélem, melyet ugyancsak nekem kellett betömnöm – másnap. S mennyi bírálat érte – évekkel később – a KISZ-munkának ezt a látszat-tevékenységét! Az ifjúságot értelmes, hasznos dologra nevelni, s úgy szerettetni meg véle a fizikai munkát, hogy ha hajlama van értelmi képességeinek gyakorlatoztatására, maximálisan azt is kiélhesse – ez a nehezebb. Hiszen kifordulunk lassacskán a századból, mely pusztító háborúinak dacára is az emberi elme teremtő kedvének és képességének volt a százada, s a kommunista férfikor az értelem és tudás férfikorát jelenti.
Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában , 1971. október 8-án.
