Afrikába készülnek a fecskék – s megtér az én földim, kenyeres társam Hollandiából. Jövő-menő madár, ember nem jöttment még; készülnek, indulnak a fecskék kérezetlenül. Időváltozáskor a térdet a csúz: szaggat bennem a mehetnék. Jó volna eltekeregni valahová, mondjuk: kicsinek, jónak lenni, vándormadár szárnya alá bújni, átröpülni a világot.
Nono! Visszahuppanok az eresz alatti padra, s képzeletben végigtapogatom gyermekkorom minden fecskefészkét, megtelnek ujjhegyeim az elhagyott tollak kihűlő remegésével…
És állok a bolt előtt, tökmag emberke, nagyapám vastag ujját szorongatva állok a kupaktanácsban, s tágra nyílt szemmel hallgatom a faluszája ember szívszorongató történetét a három fecsketojásról, a mesebelien csodálatos és valóságosan igaz történetet, mely szerint esztendeje egy idegen érkezett messzi délről, és addig-addig könyörgött, míg a pajtaeresz alóli fészekből oda kellett adnia mind a hármat, elvitte az idegen őket messzi Afrikába; kikeltek ott a három tojások, s most halljatok csodát: néhány hónapra rá visszaérkezett mindhárom fecskemadár a pajtaeresz alatti fészekbe. Vakuljon meg ő, ha nem a ma tojásokból kelt madarak voltak, megismeri ő, csivitelésük is világra az anyjuké. Kacagtak az emberek, kezdetben jókedvűen, aztán, hogy erősítgetni kezdte igazát a mesélő, egyre gunyorosabban – s én megszorítottam jó erősen nagyapám ujját: mit nevetnek?, nem érzik, milyen csodásan igaz ez a mese? Hűségre később aztán buzgón okítottak, s én fölényesen hagytam, mert soha ilyen meggyőzőt…
Ülök hát az eresz alatti őszben, s leül mellém az én cimborám, falus felem, érkezvén Hollandiából. Faggatom, meséljen, mi újság arrafelé, hová ereszünk alól a madár sem jár? Kelletlenül, mint aki tudja, hogy a sok is kevés az itthonülőnek, ezt-azt pötyögtet. Nógatom, nógatom s egyszer csak huncuton megvillan szeme, hunyorít, s végre olyan nagy újságba kezd, amit messziről érkezőtől elvárunk. Találkozott ő – így – ott valahol egy benzinkútnál valakivel, aki elmesélte, hogy az ottani tudósok fecsketojásokkal kísérleteznek: Afrikába szállítják őket, s a kikelt madarak a régi fészekbe rendszerint visszatérnek.
Nézünk egymás szemébe fene jó kedvvel, s hümmögjük értékelően: micsoda európai költészetet művelnek a mi falubeli székelyeink, lám, már Hollandiában is hallani… Messzire mennék; fecsketojás lennék.
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
