Amikor a sepsiszentgyörgyi állomáson – korabeli kosztümben – leszállt a vonatról, rögtön vásárolt egy tasak kakast, taxiba vágta magát, s miután hosszasan eltársalgott a sofőrrel, ráripakodott. Így kellett történnie, mert pillanatok alatt híre ment, hogy őrült érkezett a városba. Ha pedig egy kisvárosba őrült érkezik, akkor igen-igen jó helyre érkezik. A pénzügyi hivatalok és mészárszékek – ami biztos, biztos! – hamar bezártak, és elmentek sorba állni a színház elé.

S bár a terem titoktartó emberekkel telt zsúfolásig, mégiscsak kiszivárgott, hogy ez az őrült nem is olyan örült. Igen kedves és okos csirkefogó inkább, aki bolondnak tetteti magát, s igy próbál beilleszkedni. Hamari újdondászok azt is rögtön kiderítették, hogy a jövevény tulajdonképpen Shakespeare úr megbízottja, s ahogy kézre kerítették az első, múltjára vonatkozó iratcsomót, rögtön értékelni is kezdték – kritikailag.

És most megigazítom ajkam szögletén a mosolyt.

Mert mégiscsak van valami megfontolandó abban, ahogy egy kisváros napok alatt meg tud telni Shakespeare-rel. Ahogy ideig-óráig üdvözlési formulává válik a „láttad?“; ahogy a kenyérboltban hányják-vetik, hogy Ophelia véletlenül vagy önszántából fúlt a folyóba?; s a borbélynál, hogy a vívás során melyik sebesítette meg előbb a másikát; ahogy húsvéti locsolóverssé aposztrofálják a „Lenni vagy nem lenni“ nagymonológot; na, és higgadt tanár urak nagy ölremenései… – van, van valami megfontolandó…!

Van valami megfontolandó abban, hogy napokon át az emberek százai véleményt mondanak. Hogyisne lenne, mikor százai az embereknek éveken át nem mondanak véleményt… Elgondolkoztató abban, hogy a kisember suttogva szidja a sarki fűszerest, de Claudiust, Dánia királyát – hangosan.

S vajon, nem kell eltűnődni azon, hogy egy kisváros értelmiségi rétege egyik napról a másikra hirtelen Shakespeare-szakértővé cseperedik, olyannyira, hogy még az öreg komédiás egykori ifjú riválisa, Ben Jonson úr is rögtön kiegyenesedne hallatán? Megveszekedett nagy szellemi kapaszkodás ez! Mégsem vonattal jött; a mindenség zsinórpadlásáról engedték le azt a Hamletet – ide a sárba.

S engedelmet kérek, lesimítom szám szögletéről azt a mosolyt.

És ne mosolyogjanak Önök se, ott fent a Fővárosban, és Maguk se, a tanyákon, ott lent. Olyan kultúrforradalom után, mint amilyen a miénk volt, a sznobizmus forradalmának kell következnie. Meggyőződésem, hogy a sznobéria egy bizonyos értelmiségi kategóriánál lehet heveny betegség, de a népművelésben új kultúrszintet, új érzékelést, ízlést –: az egyetemes kultúrába-kóstolást jelentheti.

Hamlet úr vidékre érkezését tehát csak üdvözölhetjük. Hátha egy „bolond“ százat csinál.

Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában, 1971. április 23-án.