Adjon az isten gyakran mindenkinek olyan szemlélődő békességet, mint amilyen most bennem van, itt-üldögélőben az Adria partján, a spliti kikötőhöz közeli strand egyik asztalánál, borospoharakat s gyufaskatulyákat tologatva; csettintgetve a jó, száraz dalmát vörösbortól s a rothadó tengerifű bizarr szagától. Örökkétig ilyen harmadosztályú kocsmái adjon a fönnvaló minden utazónak, ahol – hazai nyelvrontók szavával élve – a mandatáros olaszul szitkozódik, angolul kér bocsánatot, anyanyelvén káromkodik, s úgy méri a bort, hogy az hét nyelven – így hát magyarul is – beszéljen.
Sokan, nagyon sokan vagyunk ezen a teraszon. A bérlő meg igen fösvény ember lehet, mert nem fogadott kisegítőt a szezonra, feleségével verejtékeznek a bárpult és az asztalok között, ha csak azt a nyolcvan esztendő körül tipegő nénikét nem tekintem kisegítőnek, aki inkább lehet a derék kocsmáros édesapjának anyósa, mintsem a magáé… Ebben az öreg-öreg nénikében pedig igen nagy a mi fogyasztói bizodalmunk, hiszen a házigazda már negyedórája feleségestül elveszett a söntésben, s csak ő tipeg asztaltól-asztalig felvenni a rendelést.
Crno vino, erno vino – csippentem poharam ujjbegyre, nemzetközileg jelezve a mégegyszert. Bólint, feljegyez, s tovább csosszan egy asztallal. Körül a teraszon türelmetlenkednek már az emberek, széles gesztusokkal kiabálnak feléje, kar és ajakmozgás után ítélve: „szaladjon már mámi!“ „fusson, mert sarkában a halál“ – ilyeténképp. A nénikét pedig mintha a tenger ringatná, nyugodt mosollyal lépeget asztaltól-asztalig, s egyszer csak elidőz.
Öreg-öreg ember előtt áll meg, s olyan meleg nézéssel veszi fel a rendelést, hogy már-már érzem, szempillája bólintásával lesimítja arcáról a tengernyi, száraz tengerifű-ráncot. Asztalon felejti noteszét, úgy siet apró, pingvin-tipegéssel a söntésbe, s máris hozza a kért hűsítőt. Egy-két szót pöttyent, hosszasan igazgatja az öreg előtt az abroszt, meg is gyulladna ez a rengeteg víz, ha nem kotyognának józanon a partmenti csónakok.
Nem tudom én, mi súgja, többé nem nézek oda. Mosolyogva öblögetem az üres poharat, s tudom, hogy számomra ez immár nem telik meg még egyszer.
Istenem, hogy tele a világ gyönyörű kicsi összeesküvésekkel! Ez a hirtelen-szépült nénike is, lám, úgy vitte azt a hűsítőt a vele egyívású öregnek, mintha úrvacsorát, mintha utolsó kenetet. Olyan kihívó odaadással telte le eléje, hogy könyöke rándulása is azt mondta: „Ti még ihattok egy életen át, ti várhattok, ennek az öregnek a legsürgősebb…“ Honnan támad hirtelen mindig az az erő, mely szövetségre hívja a gyöngéket a gyöngékkel, véneket a vénekkel, gyermekeket a gyermekkel, árvát árvával; milyen rejtett mélységekből buggyan föl teljesen ismeretlen emberekben is a sorsközösség-vállalás, a kiszolgáltatottak egyetemes érzése?
Megrázom magam, hagyom poharam, fülig merülök az Adriába, s hallgatom végestelen végig körben a partokról a hangot, melyet a víz hozzám is elvezet: népek összesúgó hangját: a tengert.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.