Vesztegelünk a zágrábi állomáson. Utunk további kilátásait találgatjuk, csomagjaink mellett, mikor arra leszek figyelmes, hogy egy vasutas kitartóan őgyeleg körülöttünk; nem is annyira szeme, füle van inkább rajtunk – állapítja meg feleségem.
Hogy felé irányul a figyelem, zavart mosollyal kihúzza magát, s apró, elnézést kérő kézmozdulattal lép közelebb; beszél, beszél szaporán, dolgozik keze-lába, s bár szavaiból időnként elővillan egy-egy magyar hangzású szótag, csak annyit vagyok képes megállapítani, hogy én ezzel a nyelvvel még nem találkoztam. Mintha sötétben, úgy tapogatok bizonytalanul a gyufás-skatulya után, talán arra lenne szüksége? – int a fejével-szemével, hogy nem, nem, az órámat mutatnám, nem! – értem meg tisztán az első szót.
Önkéntelenül felkapom fejem, s jóleső érzés melegedhetik tekintetemben, mert hirtelen ő is megnyugszik és „nos, akkor hát helyben vagyunk”-alapossággal lassan, minden szót megrágva törni kezdi anyanyelvemet. Először is, szapora bocsánatkérések közepette, arra próbál bizonyságot szerezni, hogy mi valóban magyarok vagyunk-e vagy csak magyarul beszélünk? Miközben közlöm vele a tényállást, azon töprengek, vajon mi szándéka lehet ennek az embernek velünk, vajon mi lehet az, ami számára megéri, hogy így kerékbe törje nyelvét, hogy így beleizzadjon ebbe a fortélyosnak tűnő magyar beszédbe. Aztán megtudom.
Megtudom, mert türelmem van meghallgatni, és van szívóssága átverekedni magát a nyelvi bozóton. Közel hajolok hozzá, szemem is összehúzom biztatóan, és szinte látom: segítségül hívott kezével miként hajtogat félre maga elől indát, ágat, s már értem is törekvése okát: megörvendett a magyar szónak, mert olyan faluból származik, hol egy-két magyar család is lakott, és volt neki egy nagyon kedves gyermekkori barátja, kit Péternek hívtak, kivel hosszú esztendőkön át együtt csatangoltak erdőn és mezőn, s ki oly nyomtalanul eltűnt a második világháborúban, hogy hírét sem hallotta… Azóta most beszél először magyarul, és magyaráz és gesztikulál és majd ölbe vesz bennünket a népeink közötti barátság jegyében, invitál kávéra, borra, s én legszívesebben lekésném a vonatot…
…Sokat gondolkodom azóta is a baráti érzés felparázslásának e magával ragadó példáján. Hogy a zágrábi epizódban mennyi történelem is szunnyad! Valahogy így nőtt az emberiség is, úgy hiszem. Gyermekkorukban gondtalanul játszadoztak még a népek, csupán fel-, nemzetté növekedvén kezdték becsülni egymást a közös gyermekkor emlékével és a más-más ajkúság öntudatával is, vagy martak egymásba épp – mennyi háború és pazarolt vér tanúság rá a földön! Van nemzedék, aki látja, mily gyorsan ölő ragály és méreg lehet sovinizmus, fasizmus, mily gyorsan terjed az emberállatban a halálra kiszemelt nép iránti falánk gyűlölet; feltételezni is szörnyű: ha a hitlerizmus megsemmisítésével a fasizmus szárnyát nem szegik, miként árasztott volna el mindeket a tenyésztett düh; feltartóztathatatlan lett volna, úgy lehet, kipusztulhattak volna már mind a gettóra szántak, és áradt volna akkor is tovább, kiszemelvén azokat is, kik valaha szót váltottak a kiirtottakkal, ki azoknak írmagját is, sorvadt volna a maga-magát nagykanállal evő emberiség. Milyen jó is hát az idegen nyelvet törő zágrábi munkásember barátsága melegénél fűtőzni. Hiszen, aki más nép fiához közeledik ilyen szerető reverendával, abban saját nemzeti érzése is erős, minthogy internacionalista is csak megmívelt nemzeti tartalmaiban élő lehet. Fut, fut bennem a gondolat ily rendű-rangú tartalékaink pallérozásának, művelésének felettébb szükséges és szépséges voltáról…
S szégyen vagy nem szégyen, csak most jut eszembe, hogy a zágrábi epizód nem is velem esett; nem bizony. A legnagyobb élő magyar költő mesélte el nekem ez év június 3-án, tapasztalataiból állítni példát arra, hogy boldogok és szabadok lehetnek még a népek, nemzetek, ha nem feledik közös gyermekkorukat, s magukban a legnemesebbet mívelik, egymáshoz így közelitnek. És mesélte pedig eleven, külön életet élő tekintetével is, olyan szuggesztíven, hogy az ige, lám, bennem gyökérről megfogant.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.
