Járjuk az országot, télen is, nyáron is járjuk, újkori regősök módján ülni le csöndes emberi szóra az esték aljába, megyünk, mert hívnak, de érkezünk hívatlanul is, megyünk, mert értelmét s hasznát látjuk, s megyünk azért is, mert akad hívó, ki úgy hiszi: ha este írót lát a nép, másnap jobban megy az aratás – nos, hadd lám, igaza lesz-e? Megyünk, mert dolgunk van, megyünk épülésünkre. Aki átböngészi az elmúlt esztendők irodalmi és napilapjainak krónikáit, meglepődik, hogy milyen „házaló“ irodalom ez a mienk. Ha az, jól teszi, ilyenek hagyományai is.
„Regöléseinkből“, „jokulátor Ságunkból“ legszívesebben az arcokra emlékszem vissza, sötét kendős vagy kalap-vágta ráncú homlokokra, a szemekben nyíló értelemre, a természet-adta észjárás kérdezgető vagyé pp feleselgető megnyilatkozásaira. Lelkes és értő kultúrigazgatókra és művelődési aktivistákra, szenvedélyes fiatalokra, kik egy-két órára azt el tudták hitetni, hogy csak a költészetbe szerelmesek…
Egyvalamitől azonban iszonyodva tartózkodom mindig. A kultúra ürügyén és annak árnyékában terebélyeskedő ostobaságtól, a művelődési élet kocsmaasztalnál ingyom-bingyomos és árvalányhajas bürokratáitól, vastagnyakú göregáboraitól. Találkoztam vélük is. Arra az estére gondolok, melyet a községi művelődési házigazgatója emilyen meleg szavakkal melegített be, függöny elé állva: „Hallják-é, itt vannak az író elvtársak, aztán viselkedjenek rendesen, egy mukk se legyen a teremben, mert a pofámról a bőr lesül; hallja maga marha, ott hátul, vegye le a sapkáját, maga nem tudja, hogy a művelődés szent hajlékában van? Jegyezzék meg, a főbelit csak a két tűzoltó tarthatja a fején, úgy na, akkor kezdhetjük“ – így, s egy függöny-rántó gesztussal beleszabadított bennünket „léleknemesítő munkánkba“.
Nemrégiben másik kollégája vezetett kézen fogva írót és egybegyűlt érdeklődőket a közös jászolhoz: „Dolgozók, nagy pillanat letéteményesei vagyunk! Ilyen alkalom még nem volt kicsiny falunkban arra, hogy szembe állhassunk szeretett íróinkkal. Becsüljék meg magukat.“ A derültség, mely átmorajlik ilyenkor a termen, nem tudja lefújni a fejről a hivatalnoki kalapot. A fejről, melyben talán a társadalom számára hasznos sütnivalók is rejlenek, csak épp másban és máshol kellene főnie, mert itt a művelődési élet háza táján s mindenütt, hol emberek szeme elé kell állnia a pallérozottságnak és a jó érzésnek ebben a félben-hagyott állapotában, rettenetesen kártékony, felmérhetetlenül sokat árt. Mert ott, ahol a fejek konganak, hamar sivárság lesz az úr, s csak szomorú derültség leng körbe egy embert, kinek állítólag az lenne a feladata, hogy közössége fáklyája legyen.
Két példát említettem.
Van még.
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.