Nem rendelkezvén kellő jártassággal abban a világban, melyet mifelénk egyesek irodalmi életnek neveznek, szívesen kerekedik szemem érdeklődésre, ha néha hír jön arról, hogy „formák fortyognak, az irodalmi boszorkánykonyha mindennapos levei, újdonságai”. Minap például a hazai magyar írók hetilapjából tudtam meg, hogy „Kántor Lajos és Láng Gusztáv könyvének a megjelenése után a romániai magyar irodalmi életben pillanatnyilag központi helyet foglal el egy legeslegújabb irodalmi szakasz értékrendjének, az értékrend kialakításának a kérdése”.
Bizonyára így igaz, okom nem lehet kételkedésre, hiszen egyik legjelesebb és legaktívabb „boszorkánymesterünk” szájából hallom, s csupán a sárga irigység esz, amiért nem számíthatom magam kifőzdéjéhez. Mert ördöge van annak az irodalomnak, mely ily szelíd és hiábavaló központi gonddal küszködhet. Ily gyöngéd buzgalom tán csak az angyalok sorozását lengheti be, melyet fegyver és hadviselés nem követ. Képzeletbeli folyosón, képzeletbeli költő-angyalkák sétálgatnak, vállukon puha szárnnyal, időnként behívják őket a szigorú bizottság elé, mutassa csak nyelvét, megmérik aznapi súlyát, névsort olvasnak, s kiosztják „pillanatnyilag” a napi glória-fejadagot.
Az irodalomnak abban az életében, melyben én is élek, sokkal nagyobb gondban főnek a fejek, mint hogy irodalmi szakaszok pillanatnyi értékrendjeire, szakmai ranglistákra ügyelni kedvünk volna. Megtanulták ugyanis, hogy fölösleges erőszakkal beavatkozniuk a hálás, avagy hálátlan utókor dolgába, végzik mi képességeik szerint rájuk méretett: a költők költenek, a szépírók szépírnak, s a kritikusok megpróbálják a búzát szétválasztani a pelyvától. Legfontosabb és legközpontibb gondjuk a kicsi és nagy emberi igazságok közti értékrend megteremtése, egy valóság arcú, huszadik-század-arcú romániai magyar íráskultúra kigyöngyözése.
Na, de ennek a sokféle rendű s rangú körülménnyel viaskodó, önáltatást nem tűrő munkának hírét már hallották, hiszen minden irodalmi orgánumunk fő gondja, s olyan írást-olvasást tudó embereké, kik nem szomjasak mákonyos boszorkányos levekre.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.