Farkas Árpád: Csak biztassatok

Időnként az a derengő érzésem, hogy mégis csak élnek emberek a Földön, akik nem írnak verseket. Ez azért különösen említésre méltó, mert köztudott, hogy mindenki ír, írt, írni fog – pontos információink vannak hadvezérekről, kik sátraik félhomályában, csata előtti estéken strófákat róttak titkon, és félanalfabéta uralkodóról, ki félholtra korbácsoltatta kamarását, amiért dugdosott költeményeiről állítani merte,hogy azok bizony gyöngék.
Verset tehát mindenki ír, aki volt már szerelmes és naplemente-tájt keményen marokra fogta diványpárnája csücskét, arcát beletörölte, s legalább három – mágikusnak tűnő – szót suttogott.
A költők nagyon jól tudják, hogy mesterségük ilyenténképpen régóta kipróbáltatott – s meglehetősen tartózkodóak. Nagy János bemutatkozáskor gyakran hozzászorítja a kézfogáshoz azt is, hogy – ő bizony – műbútorasztalos. Kis Jóska nemigen passzítja a parola mellé címét, miszerint ö: költő.
Amolyan kisjóska vagyok én is. Közvetlen környezetemben egyre inkább sejteni vélik, hogy milyen lovat abrakoltatok, még abrak is kerül, de isten engem ne segéljen, ha nem szólnak meg néha a nyargalászásért. Persze, becsülésem – az is megvan. Kapu alá ver be az eső, s utánam veri távoli tanár-ismerősömet, aki magáról vizet-lepallóban így köszön: „valami verset kéne írni, hogy álljon el ez a zivatar!” A nehezen társalgásba keveredő, konvenciókkal birkózó és alulmaradó ember hegeli bölcsességével adom vissza a szót: „Hát, bizony“.
Félreértés ne essék, ismerem már ezt a hanghordozást, falumbéliek is könyököltek át véle a kerítésen: „szép vasárnapunk van, ezt verselje meg, tanár úr!“; autóbusz-megállónál mellém toppanó barát szólott: „nem jön ugye, na, erről írj verset!“; erdőlő munkás kacagott rám a térdig-hóban: „na, most csináljon költeményt!“ – számtalan féltréfás megrendeléssel tarsolyomban tudom, hogy mindez amolyan – tollforgatóembernek járó – jónapotot köszönés, mellyel a címző közölni kívánja azt is, hogy tudomása van a címzett irodalmi mesterkedéseiről.
És ugyanakkor azt is tudom, hogy a magamfajta vékony igéjű prófétáknak eme szemérmes becsülése igen megtisztelő, s hogy a tréfa fele onnan kél, ahol még babonásan becsülték a mágust, ki valóban elállította egy tercinával a zivatart, fölgyorsította ördögszekerét, s a vasárnapoknak is csodás lengetegséget adott – tehát: a történelem mélyeiből.
Lévén, hogy az élő mindig a történelem tetején: kapualjaiban, autóbusz-megállóinál és kertjei alatt él, egyik lábamról a másikra állva

A költők nagyon jól tudják, hogy mesterségük ilyenténképpen régóta kipróbáltatott – s meglehetősen tartózkodóak. Nagy János bemutatkozáskor gyakran hozzászorítja a kézfogáshoz azt is, hogy – ő bizony – műbútorasztalos. Kis Jóska nemigen passzítja a parola mellé címét, miszerint ö: költő.

Amolyan kisjóska vagyok én is. Közvetlen környezetemben egyre inkább sejteni vélik, hogy milyen lovat abrakoltatok, még abrak is kerül, de isten engem ne segéljen, ha nem szólnak meg néha a nyargalászásért. Persze, becsülésem – az is megvan. Kapu alá ver be az eső, s utánam veri távoli tanár-ismerősömet, aki magáról vizet-lepallóban így köszön: „valami verset kéne írni, hogy álljon el ez a zivatar!” A nehezen társalgásba keveredő, konvenciókkal birkózó és alulmaradó ember hegeli bölcsességével adom vissza a szót: „Hát, bizony“.
Félreértés ne essék, ismerem már ezt a hanghordozást, falumbéliek is könyököltek át véle a kerítésen: „szép vasárnapunk van, ezt verselje meg, tanár úr!“; autóbusz-megállónál mellém toppanó barát szólott: „nem jön ugye, na, erről írj verset!“; erdőlő munkás kacagott rám a térdig-hóban: „na, most csináljon költeményt!“ – számtalan féltréfás megrendeléssel tarsolyomban tudom, hogy mindez amolyan – tollforgatóembernek járó – jónapotot köszönés, mellyel a címző közölni kívánja azt is, hogy tudomása van a címzett irodalmi mesterkedéseiről.

És ugyanakkor azt is tudom, hogy a magamfajta vékony igéjű prófétáknak eme szemérmes becsülése igen megtisztelő, s hogy a tréfa fele onnan kél, ahol még babonásan becsülték a mágust, ki valóban elállította egy tercinával a zivatart, fölgyorsította ördögszekerét, s a vasárnapoknak is csodás lengetegséget adott – tehát: a történelem mélyeiből.

Lévén, hogy az élő mindig a történelem tetején: kapualjaiban, autóbusz-megállóinál és kertjei alatt él, egyik lábamról a másikra állva kérem vidám barátaimat és ismerőseimet, csak biztassanak, rendeljenek, majd írok valamit. Ugyancsak féltréfásan és szerénytelenségem tudatában teszem hozzá: még mindig jobb ha én, mintha a földkerekségen mindannyian.

Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.