Meghalt egy gyermek. S most, még mielőtt kibeszélném magam a döbbenetből, szeretném félrehajtogatni a tragédiák suhogó fátylát, az elérzékenyülés rezignációját felrázni szeretném, nagyon-nagyon kérve az olvasót, hogy ne szipogjuk együtt tele ezt az újságoldalt, hiszen a könnyek néha az értelem vonásait is lemossák az arcról. Mert a gyermekek általában meghalnak mindig, ki nyolcvanéves korában, ki fiatalabban, de ez a fiúcska kisiskolás korában távozott az élők sorából; magyarán: fölakasztotta magát. Nos, kimondtam.
Hogy egy ember miért vet véget életének, azt igen nehéz megmondani. Hogy egy gyermek miért, azt még nehezebb. Ugyanis azok az okok, melyekre a felnőttek öngyilkossága után hivatkozunk (reménytelen szerelem, sikkasztáson érték és így tovább), mégha nem szóhordás indokai, akkor sem lehetnek magyarázatérvényűek, hiszen ellenkező példákkal cáfolhatók. Az idegösszeroppanás határán járkálóké úgyszintén, hiszen nem mindenikük választja ezt a legvégső menekülést.
Egy bizonyos. A gyermeköngyilkosságok motivációi többnyire eltérnek a felnőttekétől. A felnőtt ember akkor követi el tettét, mikor végérvényesen leengedettnek hisz maga előtt minden sorompót, visszautat nem talál, s mégis elég erősnek vagy gyöngének érzi magát ahhoz, hogy a téboly édes álomba ringassa. Búcsúleveleiben legtöbbször vigasztalja a hátrahagyott hozzátartozókat, és indokolni próbálja cselekedetét. A gyermek főként a kamaszkor kapujáig serdült, kétségbeesése bosszúállással keveredik, egyfajta utolsó „megmutatom én nektek!”-kel.
A felnőtt, élettapasztalattal rendelkező ember tudja, hogy halála csak közvetlen hozzátartozóiban hagy maradandó nyomot, embertársai hamarosan elfelejtik, tapasztalatból tudja, s mégis megteszi. A gyermekember nem ismerhette meg a közönynek ezt a felsőbbrendűségét, mikor titkon szörnyű terveket sző, meggyőződése is szent, hogy az ő majdani távoztával világok omlanak össze, gonosz szülők sírnak egy életen át, és meg nem értő tanító bácsik alatt süllyed el a föld. A gyermekember – épp ártatlansága révén – még hisz az utána maradó egyetemes megrendülésben, hisz abban, hogy tettével elérheti,hogy neki igazság szolgáltassék, s természetesen ez pátoszt is ad végső kétségbeesésének.
A vidéken, ahol lakom, nem az első gyermeköngyilkosság az utóbbi években, s nemcsak ezen a vidéken nem az első. A körülmények most is ugyanazok; iszákos apa, ki rettegésben tartja gyermekét, elvonja a tanulástól, szaporodó négyesek és szaporodó verések, végül a gyermek összeroppan és – „leszámol”. Hogy példát is követ – kétségtelen: a vidéken minden előző esetben kötelet kerestek az öngyilkosságra-szántak. Ő is igy végzett életével. És – a környéken legalábbis – a szülők minden esetben pontosan ismerték e tragédiák részleteit.
Úgyhogy nekem több mondanivalóm nincs is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.
