Üres kézzel és lógó orral koslatnak immáron a turisták portáról portára a mi falvainkban –: padlásról, fészerből, tálasról lassacskán odalettek a szúette tulipános ládák, molyrágta régi szőttesek, pattogzó festékű bokályok; szerencsére a szakemberek, a fürge és éber értők is kellő időben mozdultak értékeket jó helyre menteni (merjünk hinni sajtónk szerepében is?), s a nagy sznob harácsnak is, úgy néz ki, bevégeztetett. Fontol – és óvja kincseinek romjait a gazda, ki csodálkozva adta nemrég százados szilvaízes fazekát egy újnak áráért, s a tavalyi fenőkőcsonkot sem dobná el már semmiért. Mosolyog bajusza alatt, ej, hogy mosolyog bajusza alatt!, vigyázván a nagy jövés-menést, s szemlélvén a sok rongyturkáló népet, kiknek oly nagyon kedves lett hirtelenjében minden ósdi kacat. Már huncutság is forog a fejében, helyzethez illő, jó, kiadós huncutság –; egy kert végében ássák a gödröt (dehogyis árulnám el, hogy hol!), frissen égetett edényeket földelni oda egy esztendőre, hadd „érjenek”, patinásodjanak, s hadd szolgálják ki jövőben is a „régi kerámiát” gyűjtők népes táborát.
Mánia szélhámiát terem –, de vigaszként, jó, kiadós vigaszként állnak már falvak-szerte, iskolák, művelődési házak kis termeiben, ébren tartott faluközösségek erejével rendbe szedett régi kúriákban a múzeum-értékű kis helytörténeti kiállítások, a népesedő falusi értelmiség szenvedélyét és hozzáértését dicsérve.
A régi falu népművészeti értékeinek teljes szétzilálódását akadályozták meg a Kerezsi Andrások, Haszmann Pálok, Sütő Bélák (istenem, ide teljes névsor illenék!), olyaténképpen, hogy nemcsak egy-födél alá szervezték kincseit, de saját értékeire ébreszteni is próbálták a népet.
Ez irányú lelkesedésemnek már-már szárnysuhogása is kélne egy falusi népnevelő otthonában, midőn a ház sarkában megpillantok egy gyönyörű edényt. Nem nehéz felismerni a régi hermányi korongolók munkáját, silabizálható még az évszám is: 1867. És tör pedig eme edény homokos-kavicsos-bővízű bensejéből fény felé sudár vízipálma. Házigazdám tekintetében tartózkodó szemérmes büszkeség: lám, őt nem kapta el az a mosolyogtató, harácsoló láz, mely a turistákat; a régit, a szépet ő is szereti, de használati értékéért „becsüli“. Istenem, mit lehet itt szólni? Hát kezdjünk mindent elölről?
Hajaj!, de hol van már az eleje?!
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.