Dubrovnikba általában nem azért megy az ember, hogy trafikos lányt nézzen. Én sem, én sem… Mégis, mint sóvár kamaszok az útra hajló piros cseresznyeágat, első napon tízszer is körülsompolyogtam egy dohányosbódét a kikötő melletti Petka szálló közelében – megközelítő pontossággal közlöm, hogy minden arra járó honfitársam tudja, hol vegyen percnyi lélegzetét.
… Immár helyettem is, kinek ott percre elállt. A keskeny ablakon megrendítő szépségű lány nézett rám Adria-kék tekintettel s olyan szelíd forrósággal, amilyenre csak itt lent, délen érhet be egy szempár. Szomorúsága is volt ennek a tűznek – mintha ógörög tivornya után felejtették volna itt az istenek. Elálltam rögtön cigarettavásárlási szándékomtól, mert az megszólítással is járna, s olyankor, tudtommal, szertefoszlik minden varázslat. Aztán…
Raguza vára pompázatos – tudja, aki hallotta meg látta, de én ezentúl már csak a kikötő melletti szállodámba szerettem hazamenni. Naponta, lehetőleg háromszor, négyszer is. Ilyenkor mindig megálltam percre a kis bódé előtt, visszanézett rám Adria lánya; igenis, igenis: farkasszemet néztünk; kezdetben csodálkozva fürkészett, később cinkosan ránduló mosollyal szeme-sarkában, mely igen sokatmondóan mesélt arról, hogy milyen csodálatos dolgok történhetnének köztünk, ha engem is a görög istenek felejtettek volna itt e partokon.
Lehet, ha a városban nincs több dohányáruda, ezekben a napokban végképp elhagyom a dohányzást. De trafik volt még, és voltam én Szindbád, a hajós, aki kikötött kissé pipafüsttel s szerelemmel teletétovázni a százados köveket és a píniákat; nagyidegen ég alatt is emberi pillantások és pillanatok melegénél fűtőzni.
A hetedik nap delén nagy csődületre értem a szálloda elé. A tények tömörek: a bódé ablaka üres, a lány átindult az út túlsó oldalára hűsítőért, és halálra gázolta egy római rendszámú kocsi.
Hosszú percig hallottam delet kongatni a világ minden harangjait.
És itt hagyom abba, ahol hálásabb toll krimibe kapna. Haza az emlékezés csöndes döbbenetét hozom, de vendéglői asztalnál vállon vereget egy „vigasztaló” baráti hang: – Sebaj, fiú, van elég hazai szép lány még itthon!
Lány és szép! És elég! És határainkon belül, itthon! – mételyes füvet legelészget egy juhnyáj bennem. Idegeinkbe ivódtak már határai a legelőnek, melyen táplálékhoz jutunk, a falu határai, melynek dombjain nyugszik az ég – gyermekkori szép futamodások! – és mögötte már a világvége tátong.
Hát miért kínlódnak a költők a legparányibb gondolattal, örömmel vagy fájdalommal belengeni a világot? Önveszejtő baráti hang itt az asztalnál! Hát kérdezi-e akárki vámtiszt a hazatérőtől, miféle valutát csempész a szívében? Utazik-e útlevéllel a lélek? Vigasz-e, hogy kertünkben még nyílnak, ha másutt pusztulnak a rózsák? És nem hazai öröm és fájdalom az is, ami itthoni emberben bárhol a világon vidul vagy fáj?
Adria lányára gondolok, a baráti hangra nézek – hinni az emberi fenség és gyarlóság határtalanságában.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.