Csapnivalóan rossz utazó vagyok. Jól tudom én, hogy ez attól van: gyermekkorom Küküllőjén túl gyakran vágtam neki a világnak egy ronggyal tömített mosóteknővel, s később is mindegyre táncoltatta vérem a bizonytalan ábránd: zsebre dugott kézzel, karra fittyentett esőkabáttal, csak úgy legényesen fütyörészve keresztül-kasul sétálni Európát. A képzelet ilyen fajta nekilódulásai egy kicsit az ülő életmóddal járnak. Erre való hajlandóságunk pedig igenigen kialakult.
Az ember aztán, ha úgy áll fel, hogy indulnia is kéne, lába zsibbad, korlát után kapkod, s lekési az első vonatot. Soha nem éreztem annyira torkomban a gyomrom, mint mikor huszonöt esztendős koromban először átléptem annak az országnak a határát, melyben születtem, megismertem a víz és levegő ízét, megszoktam a földnek, fűnek szagát. Valaki mondta, és én órákon át képes voltam hinni, hogy ezennel másképp képződnek fejem felett a felhők, a földnek fű szaga van, és levegő íze a víznek, az embereknek ott jobb fülük a bal, a köldökükhöz gombolják az inget. Gyalázatosan meg tud ereszkedni az ember, meg mint a gyermek, a városi úrfi, ki az apaállatistállónak hallott pajtában jámbor, hétköznapi bikákra döbben.
Tanár úr kérem, mért nem tanította meg nekünk, hogyan kell külföldre menni? Egy osztályfőnöki óra erejéig, teszem azt, csak a vámvizsgálat formaságait? Hiszen van még egy-két ilyen tökéletlen fia az országnak, mint jómagam.
Na, de – vigaszul szólva – nem csattognak éppilyen tragikomikusán a kerekek. Immáron kétszer fordultam meg magam az országhatáron túl, s míg eleinte amolyan első báli esetlenségem volt a legfőbb gondom: melyik lábamra ereszkedjem, kezemmel mit kezdjek; ma már mondén-mód tudnám fújni a füstöt bármely fityfene világvárosában vén Európánknak. De nem fújom. Mióta európai hazai költőt (mifelénk így hívják a tehetséges embert) láttam megrémülni egy nagyváros forgatagában, azóta egykedvűen bontanám ki a hazai kendőből a szalonnát s hagymát a bécsi Burgban is, mert jól tudja, aki szemlélődni s látni is akar, hogy nem megilletődni vagyunk a világon, hanem jönni is – menni is ide-oda, a szomszédba egy kis kovászért a hazai sütnivalóhoz.
Erről jut eszembe: mondják, óriási Shakespeare-előadás van születőben mifelénk, mert egyik rendezőnk Londonba utazott „anyagot gyűjteni”. S mert mondják, ebből is kitetszik, hogy milyen rosszul tudunk még külföldre menni. Hiszen az a rendező bizonyára élményekkel rakottan fog hazatérni, de azokból az élményekből Shakespeare-előadás még holnapra nem lesz. Na, de az érdeklődő számára ismerős az élmény alkotássá szerveződésének lélektana.
Tudom én, hogy megtanulunk világot járni. S ahogy lassan a népek, nemzetek közti, bennünk élő vámhatárok is elmosódnak, látni is megtanulunk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
