Hallottam verset mondani egy tizenhárom éves tanulólányt, beszélni erdőhöz a fát; tört lábú őzek futamodása, soványka ujjak ropogása volt a hangja, melyben, mint alagútból kifutó vonat, világosodott meg az értelem. Szavalóversenyen, országos iskolai vetélkedőn, a Kései siratóval szólott az a gyermek, József Attila minden tüze melegét nyelve alatt tartva, s föl-fölforrósodva az édes anyanyelvben.
A közeli Szerbia földjén mondta a Kései siratót a verbászi magyar kislány, egy mezővároska, Velika Plana másajkú hallgatósága előtt, mely mit sem érthetett ezen az Ázsiából szalasztott nyelven, s lám, mégis hozzáizzott a sirató beszédhez, megérezte a fájdalom egyetemes nyelvén tündérkedö árnyalatokat, lehet, az ősi szláv siratóénekek nyirkát is felpárologni vélte az idegen szöveg alól, lehet, a „román, magyar, szláv bánat” csendült eggyé az anyasiratás vergődésében, – sohasem rajtafogni pontosan, hogy a tömeget eggyé forrasztó indulat honnan kél, de ott az a forrón felcsendülő taps szárnyára vett valamit.
Szárnyára bizony, a megfoghatatlan megfoghatóságából, a megérthetetlen megértéséből.
Harmincezer, mondanom sem kell, többnyire szerb nemzetiségű részvevője volt annak a szavalóversenynek, s Gönczi Júlia, József Attila versével, első díjat nyert. Ez a díj, jelképiségében számomra talán sokkal többet jelent, mint Gönczi Júliának. Fülemben még annak a tapsnak a muzsikájával, megerősít, hogy nem hóbortos ábránd a mindigi költők álma: van helye még a poézisnek az emberiség értelmes gyülekezetében. A mélyek mélyéről felszakadó líra erősebb lehet a Föld ezer ajkú kis és nagy népe anyanyelvi elfogultságánál is.
Hogy kissé szaporábban ver a szívem, nem csoda, hisz mindmáig úgy tudtam, az előadóművészetek publicitása közül, ha valamelyik nyelvtudást igényel, a versmondás az. És lám, van kivétel is. Aprócska kivétel, szál ibolya a futurológusok kalapjába, kik úgy jövendölik, hogy a nyelvi egybemosódás felé halad a technokrata világ, s néhány száz esztendő kérdése csupán és bazsarózsául szólítjuk majd mindannyian a gépeket.
Lehet, de amíg Ady Endre hangja a Dunáéval és Oltéval együtt öblös és magyar, míg József Attila visszanéz a szárszói sínekről, míg Eminescu, Arghezi s a Duna-medence élő és életben lévő poétáinak hangja összecseng, s külön ajkú népek nőnek fel álmaikon, a szomszédi meghallás testvéri meghallgatássá is válik.
A jelképek akkorák, amekkora szívünk van őket fölemelni. Így hát, ha verset mond valaki Velika Planan vagy bármely szögeletén a világnak, jól odafigyeljünk, s erősítsük szíveinket,
Megjelent A Hét II. évfolyama 10. számában, 1971. március 5-én.