Van Tamásinak egy novellája, melyben a leégett élet romjain üldögélő székely a népszakértők jövés-menésére köpik egyet. Törvényszéki tárgyaláson láttam egy földművest, aki az ügyész „pedagógusi“ pirongatására, mármint hogy székelyember létére torzsalkodni képes – odavágta bundasapkáját. Amíg kitalálják, hogy a kettő között mi az összefüggés, elmondok egy rövid történetet.
Urak jöttek a televíziótól, s megkérték barátomat, hogy meséljen az életéről ott fent, a Bálványosvár tetején. Azért ott fent, mert a magasból a szó is messzebb hallszik, s a kilátás is derűsebb. Az én barátom, természetjáró ember lévén, úgy vágott a hegynek, hogy a tévé is jóllakjon, s a turista becsület is megmaradjon, függetlenül attól, hogy miként liheg nyomában a kamera. Az urak a televíziótól pánikba estek! Mégsem lehet csak úgy az ország szeme elé figgyenni nyakkendő és zakó nélkül – mondták –, még ha a Bálványos vár tetejéről is. És riasztottak a kellékekért. Az én barátom pedig ma is betege annak, hogy nyakkendőt kötöttek a nyakába a százados romok tetején.
Az a gyanúm, hogy az ország szemét még nagyon sokan rontják. Hogy ez a mi újfazonú protokollunk erősen hasonlít a régihez. Azon idők protokolljához, mikor egy esztendőben – teszem azt – négy „mezőgazdasági dolgozó“ jelent meg a mozivásznon, ezért hát ropogósra keményített- vasalt gúnyában kellett fogniuk az eke szarvát, mert mit mond az ország szeme-szája a mi földműveseink életszínvonaláról, ha csak miesnapi gúnyára telik.
Szóba sem hoznám, ha nem beszélnénk annyit mostanság a népszolgálatról, népiségről, elkötelezettségről és más hasznos szellemi mulatságról. Beszélünk, mert ragyogó példái vannak e magatartásnak a művészetben is, az élet minden területén is. De igaz-e, hogy ha a navétás vonat áporodott levegőjű fülkéjébe nyitunk, hol piszkos, gatyás társak verik a blattot, félreállunk és fütyörészünk? Hogy a kisvárosok állomási büféiben megfordul a gyomrunk? Ha házba nyitunk, hol egyszerre füstölik a szalonnát s a gyerekeket?
Vajon ez a mi megilletődött, sokszor vasárnapi gúnyában feszengő népszolgálatunk mindig szociális? Félreértés ne essék, így kérdem: – mindig? Vajon, nem ez az örömein és szomorúságán uralkodó nép szolgálja önöket, uraim, improduktív lelkesedőket?
Kevés bölcsességre vall tűnődni ezen, hiszen a szavak devalválódásának századát éljük, mikoris az emberi magatartás, ha nyom a latban még valamit, ez az élet egyetemes értelme szerinti cselekvés, hiszen a népet nem lehet letapsolni, lemosolyogni, félredicsőíteni a történelmi porondról; növekedik, maga ura örömben és bajban; csak mibennünk, olcsón lelkesedőkben vagy kételkedőkben zsírosodnak a vasárnapi parasztok.
