Babérfák alatt, száraz babérleveleken fekszem a dubrovniki öbölben —: fekszem babéraimon. S hadd feküdjem még békén kissé, mielőtt a Csodát megjelenteném, karom szőrpihéi közül veríték-verte egykedvűséggel bámulva a hatalmas strand elereszkedett embertömegét; micsoda tarka unalom, ó, uram, mennybe-gömbölyödő szőrös pocakok és sikoly-karcsú női bokák között, micsoda heringtelep a mediterrán ég alatt s közömbös béke a más-más ritmusra verő szívek között! Mert heverészik itt bankár és zöldségárus, autótolvaj és gáncs nélküli lovag, ötgyerekes anya és szelíd szajha – válogassa a bánat ezt a nagy tál ember-lencsét, én nem Ugyanis ez a sok országból összeverődött tömeg, bármennyire is rááll a hasonlatra a költői irály, semmiképp sem olyan, mint odébb a tenger. Míg az partra vet magából minden szennyet, szemetet, ez az embertömeg – ilyen a természete – inkább magába keveri.
S egyszer csak váratlanul, üdülés ürügyén unatkozó fejünk felett, felbúg egy repülőgép. Felpattan rá minden tekintet; a köztünk szabadságoló pilóta is izgalmas néznivalót vél rajta. Közönséges égi masina, a Split–Dubrovnik járat lehet, oda sandítván semmi különöset nem látok. De egyszer csak morajlani kezd a strand, eleinte csupán talpra ugranak az emberek ég felé böködő ujjakkal ujjogatni, aztán felszegett fejjel szaladni kezdenek abba az irányba, ahol legtöbb könyök nyüzsög, majd valaki hirtelen irányt változtat, s nyomulnak nyomába mind, egyre hatalmasabb a zsivajgó lökdösődés, örvénylik az egész strand, öregurak ugrálnak féllábon, nők visonganak-furakodnak, gyermekek cikáznak a lábak között, egyetlen égre meredő tekintet már az egész öböl, s fél könyökre támaszkodva, a fölöttem átugrálók lábai elől félre-félrekapva fejem már én is látom: kísérteties lassan valami apró fehérség libeg alá a magasból.
S már egyetlen mohó ideggörcsben ráng a strand. Mint az elkényeztetett gyermek, kinek feje fölött himbálják az új ajándékot – s csak nem adják oda!
S egy percre világos előttem, hogy az emberiségnek ebből a világ minden sarkából összeverődött, tétlenkedő és pihengető csoportjából saját gyermekkora bújt elő, babonák várásában szép ideje, a mindig mennyei vagy más magasságokba függesztett tekintet találta meg helyét, a magasból érkező küldeményekre és juttatásokra várakozó fej az ö tartását…
Na, de természetesen: a libegő fehérség időközben földet ért. Csalódott, dühös moraj jelezte érkezését, öntudatlan szenvedélyek, lábak dobogó taposása. Nézem a szégyenkezve szerteoszló tömeget, s azon tűnődöm, hogy egy leszállásra készülő repülőgépből miként lehet kidobni egy műanyagpoharat. Poharat, mely cafatokká taposva sokáig fehérük még a strand száraz babérevelei s a békésen heverésző fürdővendégek között.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.