Első benyomásra okos állatoknak tűntek a velencei oroszlánok. A város védőszentjének, Szent Márknak lába nyomából kerültek ide, s most, hogy Márk evangélista kissé tovatűnt a gomolygó időben, kuporognak hűségesen még mindig, mancsaik közt könyvet tartva, a Turisztikának, eme modern védőszemnek alázatos szolgálatjára. Sokan vannak a lagúnák városában és szelídek nagyon, semmiképpen sem olyan harapósak, mint az én udvarhelyi líceumom előtt vicsorgó két bestia, melyeknek sörénytartása is természetesen vadabb tájakhoz illő. Mellettük az Akadémia-híd állat-fejedelme csinos és okos macska, s hát még azok, melyek – említettem – századokon át szél-se-lapozta könyveket tartanak körmeik között.
Képzeletben belelapozok egyikbe, s kézbe veszem Egy külföldön utazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei címűt, mely 1793-ban adatott ki Győrött, Streibig József betűivel. Az állat fel sem horkan, utána sem kap, pedig, ha tudná, hogy mily leleplező sorokra nyitok a 46. lapon a Dózse-palotabeli testvéreivel kapcsolatosan, bizonyára meglobogtatná sörényét. Mert így az írás: „Az oroszlány fejek, melyek az épületben imitt-amott becsináltattak, arra szolgálnak, hogy ha valaki valami pártütést vagy egyéb titkot be akar jelenteni, s ismeretlen kíván mégis maradni, az oroszlánynak tátott torkába czédulát vethessen bé.”
Így állunk hát kedves és jámbor barátaim! – párolog ki belőlem minden illúzió, s a Dózse-palota felé haladva már csupán sunyi állatokat látok, amint fordítva tartva kezükben a könyvet, szemük sarkából a járókelőkre figyelnek. Szóval így állunk, kedves barátaim?! Hát szabad könyvvel, kultúrával álcázni azt a hajdani, intézményesített besúgást? Mert a palotában én is ráakadtam testvéretek árulkodó tátott szájára, s már egy kortárs hazai utazóval, Sütő Andrással érdeklődöm afelől, hogy „Mifajta tájékoztatásra volt éhes az a dohos kőszáj? Mindenre – így a válasz –, amivel az eretnek gondolkodás bélyegét bárkire rá lehet sütni. Kizárólagos tápláléka tehát: az eltérés, kitérés, letérés, eltévelyedés; a hivatalossal szembehelyezkedő nézet, ha éppolyan korszak volt, hogy a nézeteket –mint tiltott fegyvereket – be kellett szolgáltatni; ha valamely szórakozott Giordano Brunó, Galilei – a fejében nagytakarítást végezve – ott felejtett vagy egy vélekedést.”
Minden oroszlánszájak betömésének lehetőségét latolgatva elmeséltem a velencei kőállatoktól való elidegenedésemet itthoni ismerősömnek, ki meglepetten kapta fel a fejét: mostanság járt ő is a Dózsepalotában, de nem volt szerencséje ama szörnyetegekkel találkozni, ellenkezőleg: szép sima falba nyíló réseket mutogattak az egykori névtelen levelek postaláda-nyílásaiként.
Rájöttünk, hogy ő belülről látta. Azóta rossz álmaimban vicsorgó oroszlánok torkába nézek, s visszatekint rám egy figyelő postaláda.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.