Amíg kellő szavakat találok Illyés Kinga előadóművész méltatására, félrefordítom kissé a fejem, s a kettétört karrierű emberek sárga irigységével teszem szóvá, hogy hajdanában-danában én is versmondónak indultam. Három esztendős lehettem, mikor, ki tudja milyen kínok árán megtaníttatták velem az Egy gondolat bánt engemet című költeményt, melynek előadásával aztán viharos sikert arattam egy pöttömnyi falu művelődési házának színpadján. Persze, elmúlt, csúnya későbbi kudarccal. Iskolás voltam már, és tudtam: mi a vers, mi a szereplés, mit jelent taps és több száz figyelő szempár. Ugyanazt a verset kellett volna elmondanom egy télifaünnepélyen, s belesültem szégyenletesen. Ma már nagyjából a magyarázatát is ismerem. Hároméves koromban mindössze gondatlan játék volt a versmondás, melyet elevenített, hogy annyi felnőttember ráfigyelt. Később már felelősséggé is vált, közbelopakodtak szempontok: ne hozz szégyent iskoládra, szüléidre, s föl élengett valami kicsi árnyék abból, mit a felnőttek fontoskodott hivatástudatnak neveztek. Így vált a versbe-sülés kudarccá.
Úgyhogy, kedves művésznő, tudja kivel van dolga! Mert míg én itt lelkesültségemel és felindultságomat álcázandó összevissza fecsege ka magam virágában elhullt versmondó karrierjéről, tulajdonképpen azt szeretném elhallgatni, hogy hazai költők verseiből összeállított műsora alatt meg-megretlentem: most sül bele. Na, ne értsen félre, nem mintha okot adott volna rá. A kétely az én készülékemben volt. Ugyanis először találkoztam versmondóval (igaz, oka vagyok én is), ki megmívelt és mély intuíciójú előadókészség bizonyításán kívül akart is valamit mondani. S nemcsak verseket. Ki akkora terhet vett vállára e világból, hogy tartanom kellett tőle: a katasztrófa valamilyen formában beáll.
Szerencsére, csalódtam. Nagyerejű művész élt a pódiumon, ki a világot — költők szavait híva segítségül — egymaga bármikor újrakölti. Szeretném tisztázni, hogy egy olyan méretű — úgy hiszem, minálunk egyedülálló — művészi hatalommal rendelkező előadóművész, mint Illyés Kinga, sokkal nagyobb adminisztratív figyelmet érdemelne. Hiába kuncognak a könyvelő bácsik, de én autót adnék alája, sofőrt melléje, s elküldeném az ország minden magyarlakta zugába tömegnevelő munkára. Gondoljuk el, mi pénzt áldozunk sokszor például olyan könyvek kiadására, melyeket senki sem olvas el, s hány ezren gyűlnének a költészeteme papnője köré ige-fogantatásra.
A magam részéről, sajnos, egyebet nem tehetek: csokornyakkendőt szerzek, és legközelebb puccba vágva magam, a művészkijáró előtt virágcsokorral várakozom rá; kegyednek szólítom. Méltatására ugyanis sehogy sem találok szavakat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.