Amikor én jó néhány esztendei iskolapad-koptatás után végre kenyérbe estem, azt mondották, eljött az ideje, hogy beálljak a kerékvágásba. Ijedten néztem magam köré, mert hát hogy is van ez, édes uraim, miben álltam én eddig, hová voltam én eltévelyedve, s hol van az a nyom? Mint hazulról rég elengedett, korán zabra ültetett fajtából való, ki olyan szerelmetesen szerelmes még csitkókorába, hogy isten tenyeréből is csak parazsat eszik, nagyon dacosan kezdtem kifele taposni abból a kerékvágásból, fél szemmel persze nagyon vigyázva, hogy miféle szekér is hagyja azt. Jődögélünk, jődögélünk eléfelé az időben lassúdan, történelmi korokon át, és ott duzzad szélesen az az árok, körös-körül partjain pedig lovas és ló nélküli férfiak nyesik a bozótot, törik az ágat, égre nyargalásznak, csatáznak, forradalmakat csinálnak, mi mindent, édes istenem; na, de elkanyarodtunk. Vagyis hát – mégsem. Mert leülve erre a kicsi, kétezer éves, ember-idecipelte kőre, elnézve itt előttem ezt a puhatestűként kígyózó békességet, nem nehéz eldöntenem, hogy bizony a középszer kerékvágása ez. Semmi irónia hangomban, ahogy mondom, semmi harag szemem sarkában, ahogy nézem, még csak szomorúság sincs. Hozzászoktam, elviselem, mint az emberré válás egyéb selejtjeit.
Ez a nyom csak egy a sok közül, mit a történelem hagy maga mögött, s eltűnik valahol messzi, nyomtalanul. Ide húzódnak meg, innen hangoskodnak szederjes ajkakkal a mindig-gyávák; mintha nagy történelmi kórteremben, itt járkálnak le s föl, házikabátban, a spartacusok és napóleonok, és pattogatnak kakast einsteinok és méhészkednek ady endrék, míg kint, körös-körül Spartacusok és Napóleonok, Einsteinok és Ady Endrék viszik a világot elébb. Az az asszony, aki a lakásommal szembeni ablakban minden áldott este lefekvés előtt vastag flanell hálóingben háromszor megcsinálja a mellső fekvőtámaszt és a hidat, munkahelyén nyolc órán át ugyanazt az egy mechanikus mozdulatot végzi, nos, ő még sincs, még sincs benne abban a kerékvágásban. S nem azért, mert holnap már gépi karral helyettesítik (játsszunk: talán épp ő lesz a dühös feltaláló), hanem, mert eddigelé még senkivel sem próbálta elhitetni, hogy ő a világ legeslegésszerűbb és praktikusabb munkáját végzi. Az a kátyú ugyanis a mindig elégedetteké, az édesegy nyom komfortjában ők élnek gondosan kialakított sztereotípiákkal és még gondosabban álcázott közönyükkel minden iránt, mi magánéletükön kívülre esik.
Öreg szavak ezek, igaz is, minek mindig hadba küldeni őket? Hiszen végül is mindig megsegítenek. Bárhogy is alakult volt a világ, bárhogy is ült az emberiség nyakán a középszer, és bárhogy próbálta visszarángatni, akár sarokkal taposni magához a jó zabon nevelt gondolatcsikókat, csak kivergődtek, s kivergődnek mindig abból a kerékvágásból, új s új gyönyörű ösvényt és csapást vágva az időbe.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.