Vigh István leült egy dombra, lassúdan felgöngyölte a lába előtti tájat, majd fordítván rajta, kiterítette ismét, és a visszájára jókörmű szerszámokkal rajzolgatni kezdett. Átütött itt is, ott is levélmiljomaival egy tölgy, fenyő, holt avar, élesebb kanyaraival kocsiút, égőpiros baconi cserepeivel háztető, energikusabb utcaszáda.
Összehúzott szemmel nekitérdepelve, ajakcsücsörítve, jobb karjával időnként varázsköröket írva, a táj fonákján kirajzolta mindahányt. Mesebeli világ született ígyen, cipóként gömbölyödő dombok, gyöngyremegéssel leveledző fák, patyolat utak; – leghangsúlyosabb erővonalait őrizvén meg, mutatja e pici világ túlsó, immáron Víghabbik arcát.
Az ember-arcokat külön, más dombra hívta. S megörökítette kortárs képíró mesterként.
Megjelent A Hét V. évfolyama 29. számában, 1974. július 19-én.
