Fabudi

Esszé az udvar végében rejtőző előnyökről

„A csizma, az csizma. Hallgass te csak rám. Olyan, mint a gumicsizma, nincs még egy!” – mondogatta mindig egy furfangos szomszéd, ott lakott a hétvégi házunk mellett. Gyakran ismételgette, hogy mindannyian megjegyezzük. És senki sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna mást viselni, mint gumicsizmát, legyen bár sár vagy szárazság, dér vagy hőség, munkanap vagy vöröskeresztes ünnep.

Meggyőződtem ennek a gyakran kedvünk ellenére felhúzott lábbelinek a rejtett előnyeiről, így aztán én is vásároltam magamnak egy két számmal nagyobbat, hogy messziről beléugorhassak gyapjúzoknistul, amikor kimegyek a vityillóból. Fenségesebben, mint a csizmás kandúr, vettem tegnap a ládát, hogy fa után nézzek, de jaj, egzisztenciális álmokkal és legyintésekkel teleszórt utamon ráléptem egy megfagyott fadarabra, mely galádul a hó alatt lapult, és egy fenekestül felfordult világban tértem magamhoz.

Látómezőm rögtön elmozdult, most már nem a farakást láttam, hanem a szomszédok új budiját, úgy tündökölt a reggeli napfényben, mint egy megfizethetetlen drágakő. Lepalltam magamról a havat, megállapítottam, hogy a jobb fenekembe kapott injekciónál súlyosabb nem történt velem, a fenyőolajtól illatozó, vörös műanyag fedelű latrinától azonban, mely sötétebb gödör fölött trónolt, mint az, amelyben A három kecskegida farkasa zuhant a végzetes lakomán, nem sikerült megszabadulnom. Kezdett a rögeszmémmé válni.

Valóban, miért is vált nevetségessé az idők folyamán a fabudi? Megérdemli? Úgyhogy egy újabb teljesen értelmetlen kezdeményezésbe fogtam – egy esszé írásába, melyet a hagyományos vécének és diszkrét odőrjének szentelek, ami főleg télen terjed, mikor minden kővé van fagyva. Ezt a kezdeményezést legalább annyira fontosnak érzem az emberiség számára, mint azt az eposzt, mely hosszú, mint a Mahábhárata, és amelyet a halhatatlan gumicsizma szerepének áldoznék az ember mulandó életében.

Már a kezdet kezdetén szeretném leszögezni, hogy nem a manapság, a mesterséges intelligencia korszakában, amikor Európa milliárdokkal áraszt el, immár tiltott dolgokról beszélek, mint amilyen a hazánkban létező 1500 iskoláról és óvodáról, melyek még mindig fabudikkal dicsekednek, hanem kizárólag a magánlatrináról, mely igazságtalanul lett kegyvesztetté térbelileg és szociálisan egyaránt. Közvetett módon azt sugallja nekünk a társadalom, hogy ezek a rokonszenves meditációs és izolációs terek, a szükség terei középkori szokások szinonimái lennének, civilizációtól távoli dolgok – innen származik földrajzi démonizálásuk is, „egyenesen az udvar végébe” rejtik őket.

Nézzünk azért a történelem mélyére. A régészek modern toalettek szimulákrumait találták meg, melyeket találékony módszerekkel irányított vízsugárral öblítettek valamikor Kr. e. 3000-ben vagy éppen 4000-ben a görögök és az indiaiak. Amit konkrétabban tudunk bizonyos kéziratok alapján, az az, hogy Kr. sz. 315-ben csak Rómában 144 közvécé üzemelt. És ezeket nem egyetlen személy használhatta, hanem valóban közvécék voltak!

Az érdekes az, hogy ahogy nemrég Indiában láttam, ahol embercsoportok reggelente letolt nadrággal üldögélnek, mindegyikük kezében egy üveg víz – tehát ez az „osztálykirándulás a budira”, éppen úgy, mint a rómaiaknál, társadalmi eseményszámba ment. A szomszédok és a barátok arra használták ezt az ürügyet, hogy gondolataikat kicseréljék, hogy politikai híreket beszéljenek meg, sőt valószínűleg a várható időjárást is. Valóban, mi lenne pontosabb, mint a politikáról a latrinán töprengeni?

A szofisztikált rómaiak, akik nemcsak az akkori civilizáció csúcsán trónoltak, hanem a lehető legkonkrétabb trónokon tízesével-tizenötösével, melyeket egyfajta téglalap alakú agorában helyeztek el, egy olyan bottal törülték ki magukat, aminek a hegyébe egy szivacsot tűztek, és amit aztán a kősáncban, a közvécé közepén csordogáló csermelyben mostak meg.

Sok száz év kellett ahhoz, hogy ez a közösségi vécére vonulás gátlásokkal teljen meg, megismerje a szégyenérzést, és valósággal aszociálissá váljék. A középkori Londonban az éjjeliedények tartalmát egyenesen az utcára öntötték, olykor az emeleti ablakból. A víz megfertőződése volt a különféle járványok, a kolera vagy a tífusz fő forrása, melyek kitörését azonban mindig Istennek az emberek bűnei fölötti kétségbeesésére fogták.

Hiába találta fel I. Erzsébet királynő egyik furfangos unokaöccse 1592-ben a mai vécéhez hasonló szerkezetet, melyben a víz egy láncnak köszönhetően egy csövön keresztül lezúdult, a hálátlan emberiség a folyamatosan osztályismétlő tanuló figyelmetlenségével kétszáz éven át figyelmen kívül hagyta az ördögi gépezetet. Úgy tűnik, a háborúk és a pestissel való dulakodás késleltette némileg a civilizáció iránti étvágyat.

Így hát az emberiség továbbra is a mezőn végezte a dolgát a fedeles porcelánbilikbe, a városiak meg negyvenes-ötvenes csoportokban mentek az utca végében levő fabudira, amelyet, ha megtelt, kicsivel arrébb költöztettek, egy új lyukra. Motoros szippantók pedig akkoriban a sci-fi birodalmába tartoztak.

A modern toalettre a szerencsétlen embereknek az 1800-as évek közepéig kellett várniuk, a forradalmi találmányok nagy lendületű korszakáig. Csakhogy a szociális rétegzettségnek köszönhetően a modern water closet előnyeit (innen a WC rövidítés is) először a királyok, a hercegek és a hercegnők élvezhették az ő más trónokhoz már kellőképpen hozzászokott fenekükkel. Ugyancsak ők még vagy negyven évig kellett várjanak a tekercses vécépapír szabadalmaztatására (még csak egy rétegű volt, nem három, és nem volt kamillaillata!).

Az egyszerű emberek csak jóval később élvezhették a modern, vízöblítéses vécét, amikor a nemesség már valósággal beleunt.

Az egyszerű, falusi románok, akik, mint általában, azzal voltak elfoglalva, hogy egyik napról a másikra éljenek egy nagyvonalúan működésképtelen országban, csupán akkor fedezték fel ezt a civilizatorikus csodát, amikor a kommunizmus elkezdte tömegesen a blokknegyedekbe költöztetni őket az udvar végéből, azzal a céllal, hogy gyors ütemben felépítsék a szocializmust városon.

Mára a mi kedves kis románjaink nemcsak a televízió előtt töltött órákat vagy az egy dákópata lakosra jutó összeesküvés-elméleteket illetően vezetik toronymagasan az európai toplistán, hanem a szabadban levő vécék számában is rangos helyen állnak, melyek a kert különböző részein vagy az istállóhoz ragasztva emelkednek, ahogy az én hegyi szomszédjaim esetében is történik, és általában egy halom ló- és tehéntrágya testvéri szomszédságában.

Polgártársaink mintegy 30 százaléka tehát naponta besurran egy ruhásszekrénynél alig nagyobb intim térbe, miközben a hagyományos versenytársak, a bolgár zöldségesek, messziről követik őket a maguk nevetséges 15 százalékával.

A nyomorult németek, hollandok és svédek a fantázia és a romantika minden nyomát elveszítették a maguk láthatatlan, zéró felé tendáló százalékaival. A szegény szerencsétlenek el sem tudják képzelni, hogy ez a kiváltságos tér, melyet talán érdemtelenül űztek ki a történelmükből, csak a beavatottaknak szóló meglepetést rejteget, amikor a maga minden eresztékéből recsegő ajtaja bezárul.

Ne feledjük a névadás örömét. Hogy is tűnhetne el a szótárból ez a friss petrezselyem illatát hordozó rokonszenves csokor: klozett, latrina, kloáka, budi, kampányvécé, vécé, reterát, árnyékszék? A szabadban levő pottyantósnak mindössze öt rejtett előnyét gyűjtöttem össze, de érzem, hogy többet is összeírhattam volna.

1. A tudat, hogy a világban leledzel. Amikor hátulról feszítő érzés űz, a budi meg abszurd módon a dombon van, akarva-akaratlanul belátod, mi a világhelyzet. Egy lakásban, ahol toalett működik, fogalmad sincs a virágok illatáról és az időjárás viszontagságairól. Az időjárás amolyan virtuális izé, amelyről az okostelefonodról szerzel tudomást. Elengedhetetlen, hogy a budira menés egyfajta ébredéssel, álmélkodással járjon. A rögvalóságban vagy, és menvén megállapítod a világ állapotját, bőrödön érzed a hőmérsékletet és a nedvességtartamot, hirtelen a táj részévé válsz, amilyen, olyan, nem mint mandinerből, mikor az ablakon benéz vagy az erkélyről látszik.

Éjszaka van, a krivec majd lever a lábadról, te azonban félrelökhetetlenül tartasz a megfelelő irányba, határozottabban, mint Agripina a Sasok közöttből vagy Manole Anája a fal felé, valamilyen tárggyal, amit eső ellen tettél a fejedre, és szakálladba ótestamentomi átkokat mormolva. De semmi sem hasonlítható össze azzal a jutalommal, amikor felszabadul a hátsó feszültség, és azzal a dopaminlendülettel, amely a meleg vityillóba való visszatéréssel jár. Mintha éppen most szabadultál volna élve valami háborúból. A világ hirtelen olyan gyönyörű, hogy legszívesebben forró csókot nyomnál a köldökére. Íme, egy banális tény hogyan borítja fel a dolgokat, változtatja intenzívebbé az életed. Élőben éled meg a rutin felfordulását, s ez csöppet sem megvetendő.

2. Reflexió, anamnézis, emlékezés. A gondolkodás mindig jó. Önreflexió. A magányban úgy kapaszkodnak fel rajtad a mély gondolatok, mint a hangyák nyáron. Milyen meggondolatlan voltam, amikor a kilátás kedvéért a dombra építettem a budimat? Lám, ez elmehetne személyes közmondásként: „Ne építsd a budidat nyáron, amikor a madarak csicseregnek és szaporodni vágynak.”

Olykor meglátogat néhány emlékezetes reterát emléke: a mienk a Monostoron, amelynek falát apám ökölvívó oklevelei díszítették, így tanulhattunk valamit arról, hogy „sic transit gloria mundi”. A nagyapám protestáns szigorral berendezett budija, ahol nem volt hely frivolitásoknak, mindig vaskos könyvek álltak ott, melyeknek kitépett lapjai viszont a lapozást követően a semmibe hulltak. A naptári csajokkal kitapétázott pottyantós valahol Máramarosban. Vagy a nyolcvanas évek kalendáriumaiért rajongó szomszéd vécéje, melyben zamatos válogatás volt látható az építőtelepeken és üzemekben összeszedett karikatúrákból és viccekből.

Az én budim valóságos ínyencfalat. Sok évvel ezelőtt vásároltam egy szomszédtól, aki a naiv művészet és a belső díszítések megszállottja volt. Ő maga újat készített magának, olyan, mint egy boltíves kaszárnya. Az enyém fából van, a deszkák résein át vígan lélegez. Hóviharban csak úgy juthatsz az ülőkéhez, ha lapátot használsz. Ez a munka különleges érzelmi kötődést hoz létre.

Nem feledem, hogyan cipeltük négyen fel az utcán, mint valami hordágyat két hosszú karón a falu kacagásától kísérve. Ajtaján ablak van, látom a szomszéd hegyen a kocsmát, ahol szokás szerint megállok egy sörre meg egy pufulécre, miután biciklivel megteszem a hosszú emelkedőt a Tábornok útjára. A szélén két lehúzható ablaka is van a kondicionált levegő céljával, olykor muskátlik is bepillantanak rajtuk. Belül egy giccses múzeumot hoztam létre különféle klasszikus tárgyakkal és mütyürökkel. Nem unatkozhatsz itt. Ott jel is van, úgyhogy az ember elolvashatja a Pressone hírlevelét.

3. A fabudi az alkalmazkodás mechanizmusainak beindítója. Az előfeltétel egyszerű – a kényelmetlenség egészséges. Amit ajánlok, az egy esély. Mulatok azokon, akik környezetváltozást terveznek, de ugyanazokat a körülményeket keresik falun vagy a hegyen, mint a városon. Nem értem azokat az urakat sem, akik a tópartra villát építenek, és kimondottan azért fúratnak lyukakat a pöcegödörbe, hogy spóroljanak a szippantáson. A kényelem túlbecsülése kéz a kézben jár a fogyasztói társadalommal. És olykor a bunkósággal.

A kihívás éppen az, hogy egy bizonyos időre változtass a környezeten, és te magad is légy nyitott a változásra. Tálcán kínálkozik az alkalom, hogy egy furcsa és elfeledett tornát gyakorolj – a szerénység és a minimalizmus tornáját. Kár lenne kihagynod. Most nem csavarsz el egy csapot, hanem csizmába ugrasz, megragadod a vedret, és vízért ügetsz a kúthoz vagy a csorgóhoz. Kis kaland ez – útközben megbotolhatsz vagy a víz a csizmádba folyhat, ha túlságosan megtöltöd a vedret. A hegyen nem gombnyomással húzod le a vizet, most másként élsz, sebezhetővé teszed magad, a helyzethez formálódsz, nem egyre a civilizált ember igényeit villantod, mint városon.

Öt napig egy gleccsertó mellett laktam az Altaj röghegységben mintegy 3400 méteren egy jurtában. Este száraz trágyával raktam tüzet, éjjel pedig mindenütt egerek sétáltak, az embereken is. A vécé messze volt – egy kék pléhből összerakott alkalmatosság. Amott viszont az Ak Tash emelkedett, egy valósággal csodálatos hegy, mely egy juhnyájakkal megszórt tisztásból szökött a magasba. Amikor a vécére mentem, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer megmászom azt a hegyet. Elbűvölt az az ellenállhatatlan hívás. Mert úgyis járnom kellett, egy nap valóban megmásztam a csúcsot.

4. A természetes szelekció. A vécé a dombon aktívan közreműködött abban, hogy elegánsan ki tudjam válogatni a barátaimat. Kezdetben elég sokan nyüzsögtek a kunyhó körül. Aztán idővel megritkultak. Idővel rájöttem, hogy biológiai életkoruk dacára egyes barátaim nem nőttek fel, csak megöregedtek. Szelíden mennek végig az életen, és szándékosan kihagynak egy csomó alkalmat, amikor megnyílhatna az eszük. Ellenben kifejlesztettek maguknak egy rakás határozott elvet, s melléjük megingathatatlan életmód-standardokat. A világért nem mondanának le róluk. Igazán aggódom értük.

Egyesek egyfajta marhahólyagba burkolt életet élnek, full option-életet; különféle közösségi platformokra jelentkeznek be, és ott nemcsak azt osztják meg, hogy mit esznek, hanem a véleményüket is mindenről, csak ámulsz-bámulsz. Közben online vásárolnak be, az ebédjüket catering cég hozza hála ügyes klikkeléseiknek a Glovo-ra. A szabadságukat mindig all inclusive töltik. Minimum 4 csillagos szállodát foglalnak, és nem isznak 10 eurón aluli bort.

Minden olyan lépés, amely nem folytatja ezt a diadalmenetet, a kudarccal egyenlő. És félek, hogy én a magam hegyi budimúzeumommal a tökéletes és örök vesztes vagyok a szemükben, aki enyhén kelekótya. Nem bánom.

Mulatságos ez a túlzottan bepúderezett parókákkal lejtett menüett, ez a szociális tánc, mely arra való, hogy a civilizáció illúzióját keltse, annak ábrándját, hogy egy távoli magaslatokban lebegő, kivételes minőségű társadalmi létrán lépdelnek.

A környezet valóban megváltozott, az ember esze azonban, a szegény, ugyanaz, mióta világ a világ, s a dilemmák is, melyekbe beleütközik. Ma már nemcsak tárgyak és autómárkák választanak el volt barátaimtól, a világról való szemléletünk is más, meg az értékek és eszmék, melyekre életünk apró piedesztálját felépítettük.

5. A szabadság kifejeződése. A mindennapokról két dolgot jelenthetünk ki: folyton ismétlődik, következésképpen ez az unalmas hurok kimerít. „Ismerek egy angolt – mondta Goethe –, aki azért akasztotta fel magát, hogy ne kelljen minden nap nyakkendőt kötnie.”

A járványban a mindennapok végtelenül megbonyolódnak, idegbajt, szorongást és depressziót hoznak magukkal. A korlátozott szabadságok korát éljük, olyan uniformizálódást és normalitást, amely azzal fenyeget, hogy akkora halom blazírtságba temet, mint amilyen trágyadomb a szomszéd kerítés mellett található. A megakadásnak és a saját létezésbe való bezárkózásnak, melyet a rutin mechanikája irányít, egyetlen módon lehet válaszolni: hangsúlyosan gyakorolva a szabadságot, akármilyen abszurd formát venne is fel.

A mindennapokból való szabadulás olyan terekbe, melyek valami gyökeresen másra invitálnak, mint a hegyi vagy az udvar végében várakozó budiba tett látogatás, szükség szerint a szabadság igazi kifejeződésévé válhat, nem csak a testi szükségletek kielégítésére, hogy elegáns szerzetesi nyelvezetet használjunk.

Eljött az idő, hogy fellázadjunk a színtelen és a szagtalan ellen, a letargia lassú koróziója ellen. Az a nap, amelyen annyira szomorúan komolyak leszünk, hogy már nem leszünk képesek magunkon nevetni, fekete nap lesz, a gyász napja. Akkor kezdődik el a kipusztulásunk.

Finálé

Nyilvánvaló, hogy ezt a szöveget át- meg átjárja az öngúny és a szójáték, és nem igényli, hogy komolyan vegyék. Ennek ellenére némileg meditatív szellemben zárom, mert most, a végén eszembe jutott Nicolae Steinhardt, a boldog szerzetes, az ő gyors átkeresztelkedése a börtönben vagy az árnyékszékre menés borzalmas mulatsága ugyanott, amiket emblematikus naplójában leír.

Azon töprengek, hogy a megalázottságok és a szörnyűségek ellenére hogyan döntötte el ez a törékeny ember, hogy gyakorolni fogja legfőbb szabadságát, és boldog marad? Úgy, hogy szellemét és szívét egyaránt magasba tartotta. És ezt nem tehette másként, mint öniróniával, humorral és hittel, no meg úgy, hogy semmibe vette, puszta intervallumnak tartotta a szürke mindennapokat. Ide tartozik még saját testének megvetése, melyet mindig csak egy földi sátornak tartott, ami bármikor összehuttyanhat.

Mindez benne foglaltatik csodálatos és megdöbbentő szójárásában, ebben a sperhakniban, amellyel szétkaparja és a nevetségességbe hajítja a banális és a gonosz egész mechanizmusát. Ez igazán találó a 2020-as évre, melyet az emlékezet el szeretne szigetelni valahová az agy hátsó udvarára: „Az a kurva élet, az a kurta test!”

Eseu despre veceu. Beneficii dosite in fundul curtii. Megjelent 2020. december 12-én a Pressone portálon.

Demény Péter fordítása