Huszonkét éve, 2004. május 1-jén csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz. Ebből az alkalomból hadd osszak meg néhány gondolatot Európáról.

A görög mitológiában Zeusz beleszeret a tenger partján sétálgató főníciai királylányba, Européba. Fehér bika alakjában megy el a szép leányért, és szarvai közé kapja őt. A tengeren át magával ragadja Kréta szigetére, ahol magáévá teszi. Európénak aztán három gyermeke születik Zeusztól. A mítosz erőszakot, kényszert és ármányt sugall.

De ismerünk egy álmot is. Ez is Ázsiába vezet vissza bennünket, akárcsak a mítosz. Troászban váratlanul egy macedón férfi jelenik meg álomban Pál apostolnak, ilyen szavak kíséretében: „Jöjj át, légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9). Ez a jelenet nem más, mint a pogány Európa segélyhívása a kereszténységhez. Pál meghallja ezt a sikolyt, és elindul. Vele együtt pedig a Jézusról szóló jó hír, az evangélium is eljut Európába. A Szentlélek életet lehel a haldokló görög-római világba.

Idővel aztán ismét elhalványult ez az álom, és a mítosz újra utat tört magának. Az önfeláldozást felváltotta az önmegvalósítás vágya. A szelídséget az erőszak, a szegénységet a gazdagság, a szeretetét pedig a gyűlölet. Az elmúlt két évezred során többször megtörtént, hogy Európa – vagy annak egy része – nem a fenti álom, hanem sokkal inkább a mítosz jegyében élt, és újra a pogányságot választotta.

Európa újpogánysága nyugaton és keleten egyaránt megjelenik, és mindkét esetben a világhoz való szolgai hasonulással függ össze. A nyugati világ jóléti társadalmai hajlamosak feladni Jézus radikalitását. Gazdag országok gazdag egyházai mintha szégyellnék a keresztet, és általában a hagyományos biblikus–keresztyén értékeket. Ám Kelet-közép Európa számos országában ugyanígy reális kísértést jelent a pogányságba való visszatérés, az álomtól a mítoszba való visszazuhanás. A régebbi egyháztagok talán még nem heverték ki a kommunista diktatúra okozta sérüléseket, vagy még mindig hat rájuk a kényszerű bénultság és nem tudnak élni a szabadság lehetőségével. Az egyház fogadott vagy fogadatlan prókátoraiként megjelenő hangadók között pedig feltűnően sok a neofita. Az eredmény lesújtó: a magukat keresztyénnek nevezők gyakran száműzik a jézusi megbocsátás, irgalom és ellenségszeretet tanítását, és általában a szeretet radikalitását, közben pedig a vallást olcsó moralizmussá vagy a politikát kiszolgáló tényezővé próbálják silányítani. Gyakran látjuk, hogy valaki krokodilkönnyeket hullat a keresztyén Európáért, ám nem igazán teszi be lábát a templomba, gyermekeit legfeljebb csak formálisan keresztelteti meg, a cinikusabbak számára viszont a keresztyénség egyszerűen csak politikai termék, és ők maguk fütyülnek a jézusi tanításra.

Reményt – nyugaton és keleten egyaránt – csakis az adhat, ha az emberek meghallják a mai pogány Európa segélykiáltását: „Jöjj át, légy segítségünkre!” Pál apostol ezt a hívást hallva lépett európai földre. Azt tette, amit feladatul kapott: hirdette az evangéliumot. Nem erőszakosan, hanem hiteles szóval és élettel.

Az elmúlt hetek földcsuszamlásszerű változásai közepette sokat beszélünk arról, mi az egyház feladata. Talán éppen ez a tanúságtétel. Hitelesség. Alázat. A segélykiáltás meghallása. Vigasztaló jelenlét.

És akkor Európa – benne a mi magyarságunk – nem az erőszakos mítosz brutalitását, hanem az álom szelídségét testesíti meg.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 1-jén.