Sajnos nagyon rossz nyelvérzékem van. Jó tanárok éveken át tömték a fejembe a latin és görög nyelvet, egy évtizeden át a franciát és az oroszt, ám én még az utóbbiakat, az élő nyelveket sem tudtam annyira megtanulni, hogy – dadogva bár – beszéljem őket. Maradtam a szótárhasználattal egybekötött olvasni-tudással…
Persze kétségtelen, hogy a nyelvtanuláshoz feltétlenül szükséges állhatatosság is hiányzott belőlem. És kedvemet szegte a rengeteg(nek tűnő) grammatika is. Játszva-beszélgetve, izgalmas élőszövegeket olvasva, szép verseket memorizálva és lefordítgatva, a nyelvtani vonatkozásokra csak utólag, másodlagosan utalva – így képzelem a hasznos nyelvoktatást. (Nyelvérzékem nincs, mindjárt van viszont – megengedem, nem túl eredeti – elméletem a jó nyelvtanulást illetően. Ez lenne a kompenzációs kiélés.)
Szerintem tehát nincs szerencsésebb dolog, mint a legmagvasabb, legszínvonalasabb– tehát legnehezebb – szövegeket, verseket fordítgatva ismerkedni egy-egy nyelv szépségeivel. Aki Shakespeare-szöveget olvas és fordít, az – mindenekelőtt „Shakespeare-ül“ tudva – könnyedén tanulja meg aztán az angol nyelv szárazabb tudnivalóit. Ki értett jobban angolul, mint Arany János?
Ha rajtam múlna, a nyelvórák jórészt verstanítással telnének el. A „da“ és „nu“ biztonságos bázisairól kiindulva a román nyelvhez sem a grammatika kimért útjain, hanem természetes ösvényeken: barátaim, kollégáim, betegeim között járva értem el. Ám, hogy tökéletlenül, az csak akkor derült ki, amikor versátültetéseken kezdtem dolgozni. Legelső versfordításaim között volt – különös szerencse, melyet a lelkes Kacsó Sándornak köszönhetek – három Eminescu-költemény. Amikor a fordításra felkérő levelet megkaptam Kacsó Sándortól, és eredetiben elolvastam a szigorú formai kötöttségek jellemezte három költeményt (Ó, ha tudnád, hogy drága suttogásod…, Mint csillagos mindenség…, Legkezdetén a napnak…, magamban mindjárt megfogalmaztam a visszautasító választ. Szerencsére a levél megírásával más elfoglaltságok miatt késtem, és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy egy friss vasárnapi reggelen, önbizalomhiányomat félretéve, Eminescut fordítok. Az első szerencsésebb rímmegoldás után, az első igazgyöngy-mondanivaló kibúvárkodását követően aztán hosszú napokig csak az Eminescu-versek fordításán dolgoztam.
Állíthatom, hogy e munka olyan szellemi komfortzónát (írjam: ihletet?) igényelt, amilyenre, úgy hittem addig, csak saját legjobb versei meg írásakor van szüksége a költőembernek. A kezdő versíró heves nyújtózkodása – hogy tudniillik Eminescuhoz valamiképpen felérjen – aztán meghozta gyümölcsét: néhány lényegre tapintó, okos Kacsó-tanács után a fordítások „könyvképesek“ lettek. Három, a kötet majdnem négyszáz verse közül persze megmosolyogtatóan csekélyke hozzájárulás.
A három fordítás irodalmi értékét illetően sem ringatom magam hiú ábrándokban. Azt viszont tudom, hogy én milyen sokat nyertem velük, mennyivel gazdagították lírai „kézügyességemet“, és – mivel a három vers lefordítása hússzor annyinak az elolvasását-tanulmányozgatását jelentette – nyelvi tudásomat.
Viszonylag nagyon keveset fordítok – időhiány, kényelmesség? –, ám e ritkán történő versátültetések szépséges felelősségét, úgy hiszem, sohasem érezném az Eminescu-sorokkal vívott küzdelem nélkül.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
