A vonat fokozatosan lassít, majd – ki tudja, miért, talán pályajavítók vannak elöl – a nyílt pályán, éppen a cséffai halastavakkal egy irányban, megáll. Lehúzom az ablakot, s mélyen kihajolok. A vizek felől fújó iszapszagú szél különös madárhangokat sodor felém. Itt a mesterséges lápvidék, gondolom, amiről a lelkes múzeológus beszélt a múltkor, itt lenne a megye mocsári élővilágának utolsó menedéke, miután az Érmellék lápjait lassan rendre lecsapolják. Leszűkített élettér, de mégiscsak élettér. Átköltözik s tovább él rajta néhány különleges madárfaj. A múzeológus lemondó sóhajtására emlékszem, de ahogy most elnézem a nagy vízfelületet, s a kákás-nádas, bokros partokat, derűlátó vagyok. Lám, marad azért hely a madaraknak. Kisebb, mint a régi, s igen igen körülkerített, de hát éppen ezért biztonságosabb is.
Elindulunk, lassan már csak a halastó nyárfái látszanak. Aztán megint megállunk, ez alkalommal most már a cséffai állomáson, s a kocsi megtelik emberekkel. A hátam mögötti padokon három halászfelszereléses, harsány férfi s egy férfiasan vastag nyakú, energikus nő helyezkedik el. Nyomban kártyát vesznek elő, s játszani kezdenek.
– Snapszli! Akinél a makk ász, az tudja, mit tegyen!
A vonat ablaknégyszögében gólyapár tűnik fel. Egy búzamező szélén állnak, majd hirtelen kapálódzó nekifutással felrepülnek. A levegőbe emelkedő fehér-fekete gólyákra a kártyások is felfigyelnek.
– Nézd csak, az anyjukat, nem is a vonattól ijedtek meg, hanem a füst árnyékától!… Mért nem a pirossal jöttél ki, idétlen? – hallom az érdes női altot.
A gólyák a halastó irányába kanyarodnak. Már csak én nézem őket, a kártyázók újra a játékba merültek.
– Pötyögős snapszli volt, de megvolt! – vágja ki elégedetten utolsó tromfját is az egyik férfi. A gólyák azonban közben úgy látszik, mégis tovább foglalkoztatják, mert a nőhöz fordul:
– Emlékszel, milyen jó paprikás van belőlük? Az ember el se hinné. Legközelebb megint hozom magammal a bográcsot is.
A nő el van foglalva a kártyakeveréssel, rajta az osztás sora. Csak bólint. Néhány másodpercbe telik, amíg rájövök, hogy nem tréfáltak. Dermedten ülök a helyemen, s hányinger fog el. Pusztulnak a gólyák, pusztulnak, régen hallom már, de hogy ilyen módon is…
Ó, a lelkes természetrajz-szakember lemondó sóhajtása… így fest hát a végső madármenedék biztonsága. És egész úton azon töprengek, hogy milyen módszerrel is lehetne kizárni az egyre kisebbedő lápokról a bográccsal gólyapaprikásért odajárókat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 19. számában, 1974. május 10-én.
