1971. június nyolcadika, déli tizenkét óra. A füllesztő melegben a harangszó is áll a levegőben. Százados öreg tölgy alatt meghatóban hangzik a beszéd: „Embernek lenni mindenek között”. Keveset írt Arany János itt a geszti kis nádtetejes házikóban, de ezt a gondolatát itt véste szívekbe, lúdtollal szántott lapokra, amikor a Tisza-kastélyban nevelősködött, elszakadóban Szalontától, készülődőben Nagykőrösre, 1850 szomorú esztendejében.
Áll a kis nádfedeles hajlék. Gyermekként körbejártam egyszer, s a kastély vaskerítésén át megbámultam sokszor. Itt lakott Arany János, a: „zárt sisakon, pajzson kézbe kivont kardú, nagyfalusi Arany szalontai hajdú.” Ezt a mondatot meg még inkább az eszmélkedés határa óta őrzöm emlékezetemben, őszinte gyermek-büszkeséggel, hogy én is ott, a Kölesér-parton ébredhettem életre. Most a tegnapi szalontai diák Arany János új fényben ragyogó kis hajlékának örülhet a geszti volt grófi parkban. Mert a fordító vihar nemcsak a kastély úrtermeit változtatta hosszú gazdát kereső küzdelmek után iskolává, de a nádat is lezilálta a csöpp tetőről, ajtó, ablak új örököst cserélt, s idők múltán csak egy kis tábla meg a domboruló fundamentum maradt; a táblán elmosódó írás vallott, hogy e telken ház állott: Arany szállóháza.
„Idők szálltak, évek múltak”, és a lelkiismeret gondja egyre nyomasztotta a gesztieket, föl kellene újítani a kis épületet. Pénz, ember, gazda! Csak ennyi hibádzott. Szerencsére nem késett, nem vétett az idő pótolhatatlant. Pénzt a megye – Békés megye – adott, emberek, az emlékező öregek elővették a régi szerszámokat, kibontották a fundamentumot, megmentették a régi téglákat, hogy azok beépülhessenek az új házba, gyerekek parkot kerítettek a múzeum és a kis emlékmű köré, és gazdának falu meg iskola lelkes tanítóival egyként vállalkozott.
Miért jut eszembe mindez Bukarestben, vendégként a Magheru sugárúti szálló hetedik emeletén? 1971. június 10-én délután két órakor ültem repülőgépre Budapesten, hogy majd innen vigyek hírt haza, miként változik élet és ember, tengerparton, hegyek magasán, városok forgalagában: a szocialista Romániában. Az indulás reggelén a magyar rádióban még beszámoltam az Arany-ház avatásáról, beszéltem arról az egészségesen bontakozó kedvről, mely történelmünk, irodalmunk jeles emlékeit megörökíti egyre többfelé a hazában, s kollégáimmal együtt örvendeztünk, hogy ezek tartalmas ünnepségek és e kis falumúzeumok valóságos búcsújáróhelyek lesznek, ahová iskolák csapatai zarándokolhatnak tudásban frissülni.
Szóltam arról is, hogy Méhkeréken román nemzetiségi házat, Kétegyházán szlovák szobát avatnak még ebben az évben Békés megyében, hogy a népi emlékek se sodródjanak szét a nagyvilágba – mert bizony Magyarországról élelmes nyugati turisták hordják ám ki a népi kincseket – és azzal a megnyugtató érzéssel repültem egy országgal idébb, hogy megint éleszthettem a lelkiismeretet a közös emlékek őrzőiben.
1971. június 10-e – itt előbbre jár az óramutató –, 5 óra. Rendezgetem a csomagomat a szállodában, és eszembe ötlik a modern szoba sarkában a televízió, önfeledten kapcsoltam be, és vártam a hangot, miről ad hírt a világ e nagyszerű letapogató készüléke egy másik főváros – Bukarest – gép- s emberzajában? „És most a múzeum-látogatás után tekintsük meg a szülőházat. Az ősi porta a Szalontát gyakorta látogató vörös kakas lángolása során elpusztult, de ezen a telken állott, márványtáblával jelölten a szülőház mása Arany János nevelőotthonának helyén. A költő életében az egykori Kölesér utcát Arany Jánosról nevezték el s ezen ő sokat tépelődött, hogy jól történt-e így?”
A román televízió magyar adását néztem – hallgattam.
Előbb csak a hangokat fogtam fel, s hinni sem akartam a fülemnek. Aztán Barabás Miklós Aranyról készített portréja rezgeti a képernyő fényében, majd a Tengerihántás csendült egy szép arcú színésznő előadásában (azóta tudom, Illyés Kinga volt). Merengtem, naptárt lapoztam, a repülőút álomszép képeit: hófoltos havast, barna esőfüggönyt, kanyargó patakvizet, valószínűtlenül apró mozgó pontocskákat, autókat, vakító fehér gomolyfelhőket, melyek visszaontják a napsugarat a gépre, a szállás szédületét éltem végig egy pillanatra, hogy azt ne higgyem, hogy álmodok. De más az autózaj, meg idegen a szoba, megfogható a történés és emberhez szóló szavak vallják itt és most, hogy Arany János emléke – közös téma.
Az Ótorony öreg padlásszobáiban is ritkultabb volt az általa rendben tartott fehérnemű, megfogyatkozott a pipák száma, de a fotel, amelyben meghalt, levelek, írások, melyek őt jelenítik, itt sorakoztak előttem. Visszacseng a tárlatvezető riporteri szó: feldolgozatlan az Ercsey levelezés, és sok-sok emlék lappang még őriző kezek között. Az egykori nagy iskola, az öreg református templom, Szalonta város egy-egy felvillanó részlete ma Bukarestből Arany emlékét idézték a szíkpusztás szülőföld határától a tengerpartig.
Irodalomban jeleskedő diákként a nagyszalontai Arany János gimnáziumban egyszer filológiai dolgozatba (amolyan kezdetleges hasonlítgatásba) mélyedtem, és többé-kevésbé saját kútfejemre támaszkodva méregettem, hogy Ion Budai Deleanu Jiganiadája és Arany János Nagyidai cigányokja milyen rokonságot hordoz? Tudtam, hogy a történelmi és irodalomtörténeti hangulat más-más volt kettőjük esetében, különben is élveztem az Arany-mondást: „engem esz a lúg, ha fejed mosom…”, iszen a szabadságharc bukásának kétségbeesett kacaja lőn Nagyida, mégis a cigányok felvonultatásának rokonhangulata összehasonlításokra sarkallt az irodalom szolgálatának mozduló hajnalán. A távolságok régen sokszor mesterkedéssel rakott falát bontogattam szinte öntudatlanul. Tréfás öngúnyoló versikéiben Arany román szót is ejtett, hogy a rím kedvéért-e, ezt is boncolgattam. Akkor, milyen messze ez már! De hol a távolság határa, ha egy napon órák múlása közben a talán adott élmény és a mindenképpen nyert átélés egyugyanarról szól általam másoknak és kölcsönben nekem.
Szalontán csütörtök délután százak szeme leste áhítatos csendben a Bukarestből küldött képsort, és szombaton, Budapestről a szomszéd Geszt község Arany-ünnepségéről beszéltem, mint odalátogató, Arany emlékét tisztelő tollforgató, és – hogy a történések szintézise teljes legyen – most Bukarestben írom meghatott tanulságként, amit itt is, ott is idéztek Arany János művéből: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét…” Arany halhatatlan. Nem közhelynek, de a távolságokat átkötő igazságnak a kedvéért írom le újra, mert a meghatódás érzelmi tartalmát tetté csak a bizonyítás nemesíti, amellyel nem maradhat adós az ember; hiszen órák múlásán belül kaptam olyan megfogó élményanyagot, amiért – már az első percek múlásáért – érdemes volt átrepülni a magasban, levegőben a rövidülő távolságokat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.