Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Veress Dániel. (Kritérion, Téka sorozat)
Mostohán bánt az utókor Wesselényi Miklós Balítéletekről írt művével. Egyetlen kiadása 1833-ban jelent meg Lipcsében, Otto Wiegand nyomdájában. Majdnem másfél évszázadig úgyszólván meg sem kísérelték újrakiadását.
Ezúttal ne keressük a miértekre a választ, mert ahhoz másfél század gyorsan tovatűnő divatjait, kultuszait, közérzetét, fel-fellobbanó szalmabábjait kellene vizsgálni, hogy valamelyest elfogadható magyarázatot találjunk.
A Veress Dániel összeállításában és bevezető tanulmányával nemrég megjelent szemelvényes gyűjtemény a könyv anyagának majdnem felét tartalmazza. A mű válogatójának alapszempontja az volt, hogy mai olvasmányt adjon napjaink emberének kezébe, ezért kihagyta a hosszadalmas történelmi-közjogi levezetéseket, ismétléseket, amelyek a mű áttekintését és megértését nehezítették volna.
Wesselényi Miklós műve a reformkor legjelentősebb alkotásai közé tartozik, mert a reformkor annyi jeles tudós és közéleti személyisége közül kevesen elemezték olyan mélyrehatóan a korabeli társadalom bajait, mint Wesselényi. Wesselényi művében elsősorban az elmét megbénító balítéletek és az emberi magatartás oldaláról közelítette meg az elmaradott társadalmi-gazdasági helyzetet. A balítéleteket kell – szerinte – eloszlatni, valódi színében kell látni minden tárgyat, jelenséget, hogy lehetővé váljon a társadalmi reform. Jellegzetes reformer gondolkodás: az eszmélet tisztulása után következhetnek a társadalmat megváltoztató átalakulások. A mai olvasót Wesselényi totális kritikája ragadja meg, a hömpölygő, retorikus mondatokból (korának legjelesebb szónokai közé tartozott) a társadalmi közállapotok szociológiai rajza bontakozik ki. Az arisztokrácia – állapítja meg – előkelőségének gőgjébe zárkózva „felülről néz le mindent“, még a köznemességet is megveti. A legmegvetettebb, legnyomorultabb a paraszt, akinek sorsától pedig az ország jövője is függ.
A mágnások, nemesek a polgárságot „pöffedt kevélységgel“ méltóságuk alattinak tartják, elfeledik, hogy a „középrend az, mely a világon legtöbb műveltséget terjeszt s bír.“ A művészetnek nincs becse, a szobrász egy rangorban áll a vízvezetékkövek készítőjével, a színész a kötéltáncossal és a hamiskártyással. S mindezt tetézi a nemzetiségek egymás ellen táplált sok előítélete és az ezekből származó idegesség. Az egymástól elidegenedett osztályok és rétegek laza társadalmi közegében a császári bürokrácia tekintélyuralma nehezedik a társadalomra.
Wesselényi javasolt reformjai – jobbágyok személyi és gazdasági alávetettségének megszüntetése, szabad polgári birtokszerzés, közteherviselés, emberi szabadságjogok biztosítása, hitel, ipar, kereskedelem fejlesztése, zsidók emancipációja stb. – a nemesi demokráciának polgári demokráciává való fokozatos átalakítása radikális programját körvonalazzák. A nemesi alkotmányt nem akarta eltörölni, jó taktikai érzékkel az alkotmányban rejlő lehetőségek szakszerű felmutatásával a birtokosnemességet szerette volna megnyerni politikai elgondolásainak. A reálpolitikus a nyolcszázharmincas évek elején radikálisabb tervvel nem hozakodhatott elő.
Wesselényi felfogásában az alkotmányosság és a törvényesség aranyfedezete a nemzeti érzés. „De azon nemzeti érzést értem én, mellyet mívelt s tiszta ész szül s táplál, nem pedig azon előítéletek bitangját, mely betyáros bárdolatlanságon, vagy előlépni nem akaró rögzöttségen hizlalja here létét.“ Wesselényi nem a rozzant nemesi alkotmányt akarta tatarozni. Jóval többet akart ennél: korszerű társadalmat teremteni a régi helyébe, ahol érdem, ész és igazság uralkodik és amelynek alapja „jussok bírása“. A Balítéletekről című művében Wesselényi a társadalom szerkezeti átalakításának és a korszerű kultúra meghonosításának korabeli távlatait és lehetőségeit vázolta fel.
A Balítéletekről a reformkor politikai kézikönyve lehetett volna. De nem vált azzá. Pár hónappal a könyv megjelenése után a politikai mártír érdekelte a kortársakat, a könyvet elfelejtették. Az „árvízi hajós“ szobra mind jobban eltakarta a művet. Az eszmetörténet hivatott utólag tisztázni Wesselényi alkotásának helyét és jelentőségét.
A kötet bevezető tanulmánya megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk vele. A tanulmány részletesen tájékoztat a Balítéletekröl kiadási körülményeiről, szakszerű elemzéssel jelöli ki eszmetörténeti helyét és jelentőségét. Megállapításaiban felhasználta a legújabb irodalom eredményeit.
Az öt fejezetre osztott tanulmányban Veress Dániel foglalkozik Wesselényi nemzetiségi felfogásával is. „Wesselényi – messze megelőzve politikus kortársait, még a forradalmi republikánusokat is – így jut el az 1840-es évek elején az első, a kor viszonyai közt alapvetően demokratikusnak minősíthető nemzetiségi törvény elveinek megfogalmazásáig.“ 1848. augusztus 25-én törvényjavaslatot terjesztett a Felsőház elé A román ajkúak ügyében hozandó határozat címmel, amelyben kérte a nyelvi egyenrangúság biztosítását. Ez a javaslat is bizonyítja, hogy a történelem válságos napjaiban a nemzetiségi kérdésben tovább látott kortársainál. A tanulmány Wesselényi egész politikai és elméleti tevékenységét áttekinti, a Balítéletekröl írottak szervesen kapcsolódnak az életmű egészének értékeléséhez, így az olvasó átfogó, árnyalt képet alkothat magának az erdélyi reformkor politikai gondolkodójáról. Külön is fel szeretném hívni a figyelmet a tanulmány világos, érthető stílusára. Így is lehet történeti tanulmányt írni!
Mintaszerű a jegyzetanyag összeállítása. A kiadványról készített jegyzetek mellé Veress Dániel szó- és kifejezésjegyzéket csatolt, ami lehetővé teszi a szöveggyűjtemény jobb megértését. Wesselényi életrajzi adatai didaktikailag könnyítik meg a kevésbé tájékozott olvasó behatolását a tárgyalt történelmi kor problematikájába.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.