Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miből ismerheti meg belülről és igazán jól korunk tőkés társadalmát, gondolkodás nélkül amerikai szociológusokat adnék a kezébe, mindenek előtt Wright Millset és David Riesmant, kisegítő közgazdasági olvasmányként pedig John Kenneth Galbraith tanulmányait. A múlt század francia polgárságának leghitelesebb krónikása az irodalom volt; Balzac regényfolyamából többet tudunk meg, mint e korszak történetíróinak és társadalomtudósainak műveiből. „… az Emberi színjátékban – állapította meg Engels – a francia «társaság» csodálatosan realisztikus történetét adja, amikor krónikaszerűen, szinte évről évre, 1816-tól 1848-ig leírja a felemelkedő burzsoázia egyre erősödő támadásait a nemesi társadalom ellen… Leírja, hogyan omlottak össze vagy korrumpálódtak lassanként ennek az ő szemében mintaszerű társadalomnak végső maradványai a közönséges és gazdag felkapaszkodottak rohamától.”
A mai irodalom a rossz közérzet irodalma. A társadalmi-történeti valóság megismerését a szociológia nyújtja. A kettő egymást kiegészítve jeleníti meg a tömegtársadalom (Mills kifejezése) emberi valóságát. Mills az akadémikusok szemében nem volt szakszociológus, de olvasói jóval többre tartották. Munkájával és tehetségével arra törekedett, hogy „meghatározza és dramatizálja korunk legbelső lényegét”. Galbraith regényt is írt. Riesman könyve, A magányos tömeg sokáig a legolvasottabbak közé tartozott. Miért ez a nagy érdeklődés? Azért, mert ezek a művek a tömegtársadalom diagnózisát adják.
A FOGYASZTÁS LÉLEKTANA
Keynes a harmincas években úgy vélte, hogy a tőkés termelés válságainak elkerülése csak akkor biztosítható, ha a fogyasztást a termelés lendítőjeként kezelik. Mindenekelőtt biztosítani kell tehát a fizetőképes keresletet, de ezzel egyidejűleg azt is, hogy a megtakarítás mennyisége a lehető legkisebb legyen. Az embereket arra kell kényszeríteni, hogy minél többet fogyasszanak, s minél kevesebbet takarítsanak meg. Általános elméletének lélektani tényezői között szerepel „… a fogyasztási hajlandóság lélektana, valamint a tőkejavak jövőhozamára vonatkozó várakozás lélektana”. Galbraith a keynesi közgazdaságtan megállapításainak felhasználásával kritikailag elemzi a szerkezeti és hatalmi változásokat. Az egyén azzal szolgálja az „ipari rendszert”, hogy fogyasztja termékeit. Ezért a társadalomnak sajátos embertípusra van szüksége: befolyásolható fogyasztóra, akit elkábít a csillogó merkantil civilizáció.
A roppant méretű műszaki fejlődés létrehozta a kiforrott részvénytársaságot, amelynek irányítórendszerét a technostruktúra tartja kezében. A modern termelés és tervezés olyan szakértőket követel, akik kollektív agytrösztként tudják vezetni a gazdasági életet, döntéseikkel „üzemben tartják” az államot is magába foglaló ipari rendszert. Az elmúlt ötven évben az ipari vállalatokon belül hatalomeltolódás ment végbe. A tőke működtetőjének szerepét a „szervezett szakértelem” vette át. A termelés új tényezője a technostruktúra, olyan szakértők tömörülése, „akik különféle műszaki tudással, tapasztalattal, illetve a modern technikához és tervezéshez szükséges egyéb képességgel rendelkeznek”. Galbraith írásainak legértékesebb részét a technostruktúra és a hatalmi felépítésre vonatkozó megállapításai képezik. Magvas következtetései túlmutatnak a közgazdaságtan szakterületén, társadalomtudományi továbbgondolásra serkentenek. Az új társadalmi modell: a programozott befolyásolás és alkalmazkodás. „Az egyén felismeri, hogy hatalomhoz és befolyáshoz juthat, ha saját céljainak kizárólagos követése helyett megelégszik a szervezet jóval nagyobb hatalmára gyakorolt kisebb befolyással.”
Az újkeletű ösztönzést nem lehet leírni a matematika vagy a szimbolikus logika segítségével, mert Galbraith szerint az is lehet igazság, amit tudományos eszközökkel nem lehet mérni, mint a szervezet érdekeivel való azonosulást és alkalmazkodást. A kiforrott részvénytársaság koncentrikus körök sorozata, amelyben az adaptáció befelé növekszik. Galbraith fejtegetései fontos jelenségre hívják fel a figyelmet: a technikai értelmiség jelentős része beszűkül szervezett érdekeinek kelepcéjébe, lemond társadalomjavító magatartásáról, elidegenedik a közérdektől. A fejlett ipari államokban az értelmiségi rétegek közötti elkülönülés és elzárkózás mozzanata válaszfalakat emel. Hatalmi tényezővé konformizálódik.
TECHNOSTRUKTÚRA ÉS FOGYASZTÓK
Egyetlen hatalmi tényező sem tudja terveit megvalósítani, ha a társadalmi közeg nem hasonul elképzeléseihez. A technostruktúra társadalmi közege a tömegtársadalom. Az ipari rendszer „ … mind a fogyasztásban, mind a termelésben az egyéniség elnyomását tartja szükségesnek”. A tömegtársadalom embertípusa a befolyásolható fogyasztó. A jól programozott manipuláció tudatukra gyakorol befolyást: nem érzik a kényszerűséget, azt hiszik, hogy szükségük van az ajánlott javakra. „Ma már nincsenek főszereplők, csak kórus” – írta a húszas években Jose Ortega y Gasset. A mesterségesen duzzasztott fogyasztás a jellem elemeivé kovácsol olyan tulajdonságot, mint az élvezetek hajszolása; érdemnek kiáltja ki a fényűzést, előtérbe helyezi az anyagiasságot és a közéleti felelősségtől való visszahúzódást. Élvezeteket kielégítő életmódra van szüksége. A tömegtársadalom jellemének „élettanát” David Riesman tanulmányozta. A kívülről irányított ember jelleme „készülék”, amely összekapcsolja az egyént a világgal. Ez az embertípus nem önmegvalósításra törekszik, hanem arra, hogy kiérdemelje kortársai állandóan változó elismerését, értelmi támogatását. A külsőség a fontos, nem a lélek. A technostruktúra hullámhosszait a kívülről irányított ember jól fogja, mert készüléke a különbségek csillogó elvárásaira hangolt. Ennek a hatalmi csoportosulásnak éppen ilyen emberekre van szüksége, akik a fogyasztásért és a presztízsért szívesen hagyják magukat befolyásoltatni, önként lemondanak az önálló cselekvésről és gondolkodásról. A boldogság és vidámság illúziójában élő robotemberekké válnak. Galbraith-nél, Millsnél, Reismannál a „tömeg” fogalmának tartalma egészen más, mint az irracionalista kultúrfilozófusoknál. Ortegánál a tömeg átlagemberek összessége „bóják, amiket a szélmozgat ide-oda”. A szellem bezárul. Az ember bizonyos gondolatcsoportokat őriz magában. „Mivel semmire nincs szüksége, ami saját magán kívül esik, végig ehhez a gondolatcsoporthoz szegődik. Mills és Reisman „tömeg”-fogalma nem arisztokratikus, mint az Ortegáé, szerintük az eltömegesedés a szervezett társadalomidomítás, programozott befolyásolás eredménye. A fogyasztói társadalom csak úgy működhet, ha az egyének a technostruktúra számításai szerint cselekszenek. A „tudatipar” kioperálja az ember lelkét, aki ezután csak szükségleteire és környezetének elvárásaira figyel. A tömegember olyan, mint Sylvie és Jerome Georges Perec regényében, A dolgokban: mindig többet kíván a bőségszaruból, nem tud ellenállni az áruk kísértésének, a dolgokért elveszti lelkét, beilleszkedik, kiegyezik, megalkuszik. Áldozatául esik az éppen divatos ideológiák valamelyikének, olyan tömegcikkeknek, melyeket éppen most dobtak kelendő áruként a piacra. Megtévesztő eszmék minden utcasarkon kaphatók.
DEMOKRÁCIA, ELKÉPZELÉS ÉS MEGVALÓSULÁS
Az új ipari állam Leviatán. Még a polgári korszak kezdetén Hobbes dolgozta ki a teljesen autoritárius állam elméletét. Olyan állam képét vázolta fel, amely kizárja a törvények és intézkedések elleni szervezett fellépésnek vagy vélemény-nyilvánításnak még a lehetőségét is. Elméletét a „természeti törvényekre” alapozta, eleve elrendelt igazságokra. A polgári állam a természettörvény megvalósítása, korlátozza a szabadságot. A hatalom átadásával az állampolgárok csak a törvényektől nem szabályozott területeken cselekedhetnek szabadon, magánéletük dolgainak intézésében. Az ember szabad mint burzsoá, megkötött mint citoyen. – Hobbes államelméletének vázlatos ismertetéséből is kitűnik a szabadság (citoyen-tevékenység) korlátozásának ideológiai indoklása. Jellemző, hogy a Leviatánban a gazdagság alárendelt szerepet tölt be. A társadalomtól különvált ideológiai hatalom az élet szervezője; a természetjog elfogadása készteti az alattvalót belátásra, kényszerű helyzetének elismerésére. A politika elsőbbségét megfogalmazó hobbesi államelmélet „tisztán” sehol sem valósult meg. Az őt követő évszázad polgári fejlődése a szabadelvű demokrácia irányában fejlődött, de érdekes módon, fordított alakban, a huszadik század fogyasztói társadalmában realizálódik. Az ipari államban a politikai gyakorlat és ideológia alá rendelődik a szakértők rétege – Engels szavaival „eszmei össztőkés” – által képviselt gazdasági érdekek elvárásrendszerének, meghagyva az egyénnek a szabadság illúzióját. Hobbes elképzelésével ellentétben a tömegek alárendeltsége nem a közvetlen politikai hatalom gyakorlásában ölt testet, hanem az önként elfogadott, szabadnak hitt magán- és közcselekvésben, amelynek „célracionalitását” az egyéntől és a közösségtől idegen hatalom fogadtatja el észrevétlenül, mint egyetlen „lehetséges” és „szabad” életmódot. Az eredmény: a Leviatán-állam. Nem véletlen, hogy Wright Mills a poliszdemokráciát és a jeffersoni parasztdemokráciát, mint a közösségi társadalom modelljét, állítja szembe a tömegtársadalommal, felismerve, hogy a demokrácia „szabad terét” a technostruktúra megszüntette, és a társadalmi életet gépszerűen működő szerkezetté alakította.
A technostruktúra hatalomra jutásával az értelem, a felvilágosodás nagy álma, az én uralma következne? Galbraith okos fejtegetéseiben tényszerűen bizonyítja, hogy a technostruktúra középszerű szakemberek csoportja. „A modern tudomány és technika igazi vívmánya, hogy közönséges képességű embereknek bizonyos szűk területen alapos kiképzést nyújt, majd a megfelelő szervezet segítségével más, szakosított, de hasonlóképpen közönséges emberek ismereteivel kombinálja a tudásukat. Ennek következtében nincs is szükség zsenialitásra.” Középszerű szakértők által irányított tömegtársadalom ez. Az amerikai szociológusok olvasása közben analógiák jutnak eszünkbe. Mit látott volna a késői Rómában egy modern szociológus, amikor már leáldozott a hajdani puritán társadalomépítők világossága? Pikareszk regénybe illő figurákat. Róma színterén hemzsegtek a meggazdagodott „boldogok”, akik az élvezetek hajszolásában keresték a maguk mentségét; herélt eszű miniszterek és zsarnok cézárok „csinálták a politikát”. De megfigyelhette volna a szalonfilozófusokat, a gazdag koldusokat, a dilettáns költőket, csillagjósokat; a besúgók, zsarolók, rabszolgakereskedők, szexuálaberráltak, szerencsejátékosok népes táborát. És a XX. században? Vidám robotemberek száguldanak gépkocsin, sztriptíznek tapsolnak, színes foltoknak örvendeznek a sznobok, dilettánsok lopják a napot, árulásban keres izgalmat a kispolgári unalom, kétes célú politikusoknak szurkolnak a manipulált tömegek. Az átlagember többet költ dohányzásra, italra, szerencsejátékra, ékszerre, olcsó szórakozásra, mint könyvekre.
TÉRDEN ÁLLÓ LÁZADÁS ÉS VALÓS TÁVLATOK
Mi jelzi a veszélyt? a „beat generation” és a diákmozgalmak. Találóan írja Toynbee: „ … a hipsztermozgalom az amerikai életforma számára veszélyre figyelmeztető vörös fény”. A beatfilozófia életérzés és magatartásforma. A vagánysággal csak külsőségeiben és ösztönösségében rokon. Szembenállása a konvencionális erkölccsel: a fennálló rend elleni vak lázadás. Ezek a fiatalok kigyógyultak a mesterségesen tenyésztett jólét illúzióiból, megvetik a szabályosra faragott élet erkölcsét, pénzimádatát, előítéleteit, de mitikus eszmeiségű mozgalmuk nem tudja – nem is akarja! – megváltoztatni a tömegtársadalom gazdasági rendjét. Pozitív program híján lévő céltalan tagadásuk legfennebb a fogyasztói társadalom emberének széthullására figyelmeztető vészjelzés; az elidegenedett létet tudatosítja, a megszokottól való eltérés paradox helyzetével, a polgárt – burzsoát és citoyent egyaránt – pukkasztó kihívásaival.
Sokkal közvetlenebb ellenállás nyilvánul meg az egyetemisták úgynevezett „új baloldali” mozgalmában. Az ipari állam, a kiforrott részvénytársaságokkal egyetértésben arra törekszik, hogy az egyetemek szűk területre képzett, jó hivatalnokokat neveljenek. Az egyetemek nagyüzemek, a „késői kapitalista teljesítmény társadalmá”-nak nevelnek szakembert. A diákok, mozgalmukkal, a „szellemi bérmunkás” szerepét utasítják vissza. Galbraith a technostruktúra hatalma fölé emelkedést – ahogy ő nevezi, az „emancipációt” – a közoktatási rendszer reformjával akarja elősegíteni, mert ezzel elzáródna az ipari rendszer utánpótlásának főcsatornája. „Az emancipáció döntően fontos tényezője a művelődés, mindenekelőtt az egyetemi szintű képzettség, amely egyebek között kritikusabb szemléletre is megtanít.”
Kételkedésre és önálló gondolkodásra van szükség? A galbraith-i terv nem új, a gondolkodás történetében többször megfogalmazták, hogy a kételkedés a megújulás kezdete. A régi igazság a tömegtársadalom fogyasztásra alapozott közegében ismét időszerű, mert a tudományos-műszaki forradalom embere ki kell hogy lépjen az idomításra beállított programozás Taylor-rendszeréből. Az amerikai szociológusok a politikai megújulást az értelmiségtől várják, a kritikai gondolkodás térhódításától, amelynek hordozója az önmagára és a világra figyelő értelmiség. Elsősorban attól, hogy az „oktatók és tudósok” felismerjék saját helyzetüket és hatalmukat. „Hogy ebben a felfogásban mennyi az illúzió és mennyi a valós távlat felmutatása, azt egy mélyreható marxista elemzés mutathatná ki, mely felmérné, miben változott és milyen változások előtt áll az értelmiség társadalmi helyzete, amióta társadalmi terméke – a tudomány – közvetlen termelőerővé vált. Az amerikai szociológusok következtetései – illuzórikus mozzanataik ellenére is – fontosak, mert az értelmiség radikalizálásának irányában hatnak, az alkotó magatartás szükségességére figyelmeztetnek, s így a társadalmi változások új erő tartalékait készítik elő.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.