Ha valaki korszerű eszközökkel felmérné művelődési életünk helyzetét, fonák képet kapnánk a korszerű tudományos ismeretterjesztés helyéről és szerepéről. Jóformán senki sem foglalkozott ezzel a fontos feladattal. Megelégedtünk az igények hangoztatásával és a tudományos-műszaki forradalomra hivatkozással. Azt mindenki tudta, hogy tenni kell valamit, de a feladatok körvonalazása mégis csak most, A Hét kerékasztal-tanácskozásán kezdett kibontakozni.
Az ismeretterjesztés tervének kidolgozása és megvalósítása csak az összes érdekelt szakemberek és szervek bevonásával történhet.
Ebben az értelemben A Hét nemcsak időszerű kérdésről rendezett vitát, hanem korszerűen is járt el. Az ismeretek anyanyelven történő terjesztése legalább annyira fontos, mint a népi kultúra ápolása és megőrzése. A felvilágosodás filozófiai igazsága ma is érvényes: minden nép anyanyelvén lehet tudós. A népek nagy „intelligenciaversenyében” a szellemi pallérozottság, éleselméjűség többet jelent a megszokott hagyományos mennyiségi tényezőknél. A tánc és a dal önmagában nem tudja a teljesítményhez a tüzet csiholni. Minél több művelt főre van szükségünk, függetlenül a foglalkozástól vagy a társadalmi hierarchiában elfoglalt helytől. Ebben a versengésben kiemelt szerepe van a tudományos ismeretek terjesztésének.
Úgy vélem, hogy napjaink roppant arányú ismeretáradatában szükséges kidolgozni – hogy egy Méliusz József által más összefüggésben használt fogalompárra hivatkozzam – a mérték- és értékrendszert. Miért van erre szükség ? Az ismeretáradat a tudomány eltorzított és felhígított eredményeit a nagyközönség közé szórja. A felduzzadt halmazok elnyeléssel fenyegetik a gondolkodást és az értelmet. Elég, ha az iskolai oktatás világviszonylatban mutatkozó válságtüneteire hivatkozom: az ismeretek megfojtják a tanulók intelligenciáját, eltorzítják személyiségüket; könnyen áldozatául esnek a csillogó külsőségek látszat-valóságának. A tudati elidegenedésnek ez a formája vészjelzése a mértéktelen és gyakorlatilag értéktelen ismerethalmozódásnak. A pszeudoinformációk tömege azt az illúziót kelti, hogy az ember jól tájékozódik, közben a napihír-műveltségnél nem jut tovább; beolvad a tulajdonság nélküli programozott emberfők népes tömegébe, mert nem képes érzékelni korának szellemét és törekvéseit.
Vekerdi László találóan írja az „információáram” visszahatásáról:„S mivel volumene egyre növekszik, még az sem egészen elképzelhetetlen, hogy a tudomány népszerűsített alakban fog kimúlni, grandiózus „ki mit tud” vetélkedőkön. S mint a forró hamu Pompejiben a katonát, az utolsó információtechnológusokat óriási számítógépeik mellett temeti be a tudományos ismeretek vulkánjából hulló szürke információ”.
Az élettan törvényei is megkövetelik a gondos kezű válogatást és irányítást. Ma már tudományosan bizonyított, hogy napjainkban egy hatéves gyermek könnyebben tanulja meg az egyszeregyet, mint mondjuk kétezer évvel ezelőtt, mert agya alkalmasabb a matematika befogadására, mint akár kétszáz évvel ezelőtt. Az emberi agy befogadóképességének növekedése azonban nincs arányban a tudásanyag meghatványozódásával. A biológiai mechanizmus képtelen az ismeretek gyarapodását követni.
Az érték- és mértékrendszer szabályozó és kiválasztó szerepe, a korszerű művelődési gyakorlat lényegi eleme. Sajnos nemcsak az ismeretterjesztésben botorkálunk járatlan ösvényen; a korszerű műveltség fogalmi tisztázásával is adósok vagyunk. A Hét magára vállalhatná a műveltségvitát. A teendők tisztábban kirajzolódnának.
A mellékes dolgok szaporodására jó példa a napilapjaink oldalain sokasodó gyenge útleírások és történelmi múltat idéző írások halmaza. A zsurnalizmusra Salló Ervin is utalt a kerekasztal-értekezleten, a csészealjakról meg is jegyezte: „a csali ne legyen annyira olcsó”. A legtöbb történelmi múltat népszerűsítő cikk „csészealjtörténet”, két-három újságcikkből megírják a negyediket, eredeti kutatásnak feltüntetve. Erre egy középiskolába felvételiző diák is alkalmas. Az ilyen írások természetesen magukon viselik a romantika kelléktárának ruhadarabjait. Olvastam olyan útleírást, amelyben az illusztris szerző étkezett, aludt, találkozott, kesergett, de semmit nem látott, gondolatai nem voltak. Erre azért kell felfigyelnünk, mert az ismeretterjesztésnek nincs energiája a kétfrontos harcra, a tudatlanság és a zsurnalizmus vásári portékái ellen egyidejűen.
A kerekasztal-értekezleten szó esett a műszaki ismeretek és az általános ismeretek népszerűsítésének különválasztásáról is. A szaktudás felfrissítése és gyarapítása a szakkönyvek és tanfolyamok feladata. Az újságok és folyóiratok nem vállalhatják a szakismeretek terjesztését, ezért a könyvkiadónak kell gondoskodnia, hogy a munkások és földművesek kezébe anyanyelvükön írott szakkönyvek kerüljenek. A műszaki könyvek kiadása nemcsak igény, hanem művelődéspolitikai követelmény is.
Mire gondolok? Fontos szakmunkák kiadása mellett zsebkönyvek megjelentetésére, amelyek a legfontosabb foglalkozási ágak új ismeretanyagába nyújtanának betekintést gyakorlati tanácsokkal. Hiányoznak a fizikai, kémiai,biológiai, csillagászati kislexikonok, amelyek a tájékoztatást segítenék elő, tartalmas útmutatásokkal ablakot nyitnának a teljesebb látóhatár felé. Közismert, hogy az ismeretek tízévenkénti kétszereződése – a jövőkutatók szerint ez lerövidül öt évre – az információs források közelébe élő szakembereknek is megnehezíti a szakterületeiken belüli eligazodást. A vidéken élő értelmiségiek jelentős hányada nem értesül tudományának új felfedezéseiről. Ez is egyik oka, hogy sok közöttük a kopott fejű álértelmiségi, aki elvesztette a kapcsolatot a minőségi munkával. Ami a tanfolyamok és felkészítők szűrőjén átcsepeg, kevés a folyamatos tájékozódáshoz. A biztos „fogantyú” a könyvespolcon van. Könyv vagy folyóirat.
Földes László félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy: „A Hét, az eredeti elgondolás szerint, nem tudományos ismeretterjesztő lap”. Ezzel teljesen egyet is értek. Azért nem töltheti be ezt a szerepet, mert az ismeretek filozófiai, szociológiai értelmezésére éppen olyan szükség van, mint az ismeretterjesztésre, ha nem akarunk az információáradatba merülni.
Éppen ebben jelentkezik a hiányérzet, ha a lap tíz-tizenkét számát egymás után figyelmesen átlapozzuk. Egymás mellé „szerkesztett” kijelentéseik füzérét találjuk, villámló gondolatok, vitát csiholó feltevések, értelmet iskolázó fordulatok nélkül. El szoktam rejtőzni a szerkesztők megróvó véleménye elől, de az őszinteség kimondatja az elmarasztaló „vádat”: néha hiányzik az érték és a mérték.
Kevés az esszé. Gondolatébresztő szociológiai, filozófiai, tudományos írások, amelyek nem lezárt igazságokat ömlesztenek, hanem továbbgondolásra serkentenek. Kevés a „szellemi utazás” ismeretlen vagy alig feltárt területeken. Közhelyszerűen hangzó megállapítás, de érvényét nem vonom kétségbe: nem mindig az időszerű az értékes. Az akadémizmus valahogy mindig bezárja magát saját rekeszébe. És végül is, honnan tudjam az ismeretáradatban, hogy mit fog a jövő a tudományos ismeretek közül értékessé kristályosítani? Erre nincs mérce. Nem szeretem a szigorú kategorizálást, ezért nem hiszem, hogy volna „mikroesszé”.
Észrevételeimet nem a teljességre törekvés szándékával írtam. Az ismeretterjesztés szerteágazó feladatkomplexum. Egy rövid írásban nem is lehet mindent elmondani. Ezért inkább jegyzetnek tekintem, ahhoz a vitához, amelyet A Hét kezdeményezett, elmés és ötletgazdag kerekasztal-értekezletével. Ha a lap magvetése gyümölccsé érik, hazai magyar művelődésünk fog sokszínűbbé és mélyebbé gazdagodni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.