Az általános műveltség fogalma szofista örökség. A későbbi korok az enkyklios paideiából alkották az enciklopédia szót, amely a szellemi kultúra felhalmozott ismereteinek summáját jelölte. Történetileg a szofisták voltak a reneszánsz embereszmény- és az enciklopédisták műveltségfogalmának az előkészítői.
Még ma is, amikor azt mondjuk: művelt, olyan egyénre gondolunk, aki iskolázott jártassággal szétnéz a világban, és tetszetősen felmutatja a kultúra értékeit. A műveltséget gyűjteménynek, gondosan összehordott kincsnek tekintik. Vajon a műveltség ismerethalmaz? Gyűjtemény, amelyből higgadtan válogathatunk, mint a gyűjtő kedvenc könyvei között? Az ismeretek lassú növekedésének évszázadaiban a műveltség gyűjtemény maradhatott, mert nem fenyegette a gyors elévülés veszélye. Mennyiségileg is áttekinthető volt. De már akkor is sejtették, hogy a kulturált ember és a művelt ember nem azonos egymással. Képletesen szólva: a kultúrember mindig olvassa az Ember Tragédiáját, mert mindig talál benne újat, ami gondolkodásra készteti, a művelt könyvtárat hord a fejében, a tájékozódás vágya sarkallja gyűjtőszenvedélyét. A megkülönböztetés szellemes félmegoldás.
Már Goethe felfigyelt az újkor az idő tájt még rejtve feltűnő jelenségére, a népszerűsítés veszélyére, amit mai fogalmunkkal „újsághír-műveltségnek” szoktunk nevezni. Az egyik, Eckermann-nal folytatott beszélgetése alkalmával mondotta: „Újkori tehetségeink valamennyien a nyilvánosság kirakatában állnak. Napjainkban ötven különböző helyen nyomtatnak már kritikai lapokat, s a pletyka, melyet a lapok terjesztenek a közvéleményben, megakadályozza, hogy valami egészséges érvényesüljön… Aki ma nem vonul el erőszakkal a nyilvánosság elől és nem izolálja magát, elveszett. E rosszfajta, jórészt negatív értelemben esztétizáló és kritizáló újságíráskodás révén eljut ugyan valamilyen álkultúraféle a tömegekhez, de mindez az alakuló tehetség számára gonosz köd, sorvasztó méreg, amely alkotótehetségének fáját szétroncsolja.” „Shakespeare, ha ma élne – mondotta egy más alkalommal –, akkor is Shakespeare lenne, de afféle family-Shakespeare”. A Goethe által jelzett torzulásokra közelebbi példákat is említhetünk. Gondoljunk a kis polgári tűzhelyek Ady-kultuszára: felismerhetetlenné torzították forradalmiságát, költészetének új hangját.
Napjainkban a megnövekedett hírözön fokozottabb mértékben egyszerűsít, házi használatra készített gyártmányaival hamis illúziókat kelt, és azokat igazságokként és értékekként fogadtatja el. A másfél évszázaddal ezelőtt jelzett veszély sokkal inkább fenyeget napjainkban, az ismeretek tízévenkénti megkétszereződésének idején. A mass media információáradata elnyeléssel fenyegeti a gondolkodást és az értelmet. Mindez a laikusban, a magát műveltnek képzelő emberben biztonság és jóltájékozottság érzését kelti. Ezért is időszerű az általános műveltség jelentéstartalmával foglalkozni.
Az elriasztó példák sokaságát idézhetném: a molekuláris biológiát szárnyára kapta a világhír, a DNS bekerült a versekbe, a középszerű versfaragók ezzel ejtik ámulatba olvasóikat, regényekben hosszú fejtegetéseket olvashatunk a behaviorizmusról, a relativitás elméletéről, kódolásról: tudomány a család okulására. Az absztrakt művészet kritikátlan csodálói azt is ujjongva fogadják, ami divat vagy a mesterek alkotásainak silány utánzata. Nem véletlen, hogy Picasso vagy Henry Moore művészetének annyi méltatlan utánzója van. Épül a „kvázivalóság”, amelyről sokan elhiszik, hogy korszerű és korunk egyetlen lehetséges képe. Az új sznobizmus ködképei a viselkedést és a magatartást is eltorzítják, utat nyitva a módszeres befolyásolásnak, félrevezetésnek. Sokkal élesebben vetődik fel az ismeretek kiválasztásának és rendszerezésének kérdése, mint bármikor a történelem során. A gyorsan halmozódó ismereteket nem tudjuk elsajátítani. Közismert, hogy még a szűk szakterületek kutatóinak is nagy fáradságba kerül, és jó tárolórendszerre van szükségük ahhoz, hogy tudományuk fejlődésével lépést tartsanak. Ma már az általános műveltséget sem lehet gyűjteni. Válogatásra, ésszerű kiválasztásra és jó tájékozódásra van szükség.
Mi tartozik az általános műveltség alapvető szerkezeti elemei közé? Az éleselméjűség és az etikai magatartás. A gyorsan növekvő ismeretek közül a legalkalmasabb kiválasztása, amely egyben a kor érvelésének mutatója is, képesíthet arra, hogy illúziók és ködképek nélkül kapcsolódjunk korunk valóságához. Az éleselméjűség a szaktudás alapja is. Közgazdászok és szociológusok kiszámították, hogy a szakismeretek elavulási ideje sokkal kisebb, mint az elméleti ismereteké. A jó szakmunkás, ha képzett és jártas a matematikában és alkotóan tud gondolkodni – éleselméjű –, könnyen el tudja sajátítani azokat a szakismereteket, amelyeket a termelés folyamatos és nem egyszer ugrásszerű műszaki megújítása megkövetel tőle. Hazai viszonyainkra konkretizálva: a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom sikeres építése attól is függ, hogy a nagy tömegek milyen arányban és mértékben sajátítják el a korszerű műveltséget.
Selye János kitűnő könyvében – Álomtól a felfedezésig – így ír az intelligenciáról: „Intelligenciának rendszerint a megértés képessegét nevezzük, hogy tudatos ismereteinket új helyzetekben felhasználjuk, és az összefüggéseknek szimmbólumok segítségével történő elvont átgondolása útján előre látjuk a problémákat. Alapja az az átfogó éleselméjűség, amelynek segítségével aprólékosan, tárgyilagosan, tudatosan értékelni tudjuk a megfigyeléseket. Akárcsak a képzelőerő és az intuíció, az intelligencia is az emlékezetben tárolt tények kombinálásával dolgozik, de nem a tudattalan homályban folyó szeszélyes játék formájában, hanem a tudat világos fényénél folyó logikus elemzéssel. Fő eszközei: a logika, az emlékezet, az a képesség, hogy egyetlen tárgyra és annak kiegészítő elemeire koncentráljunk, az absztrakció adománya és a lényegtelen mellőzése.”
Természetesen éleselméjűségről beszélni ismeretek nélkül értelmetlenség. Az ismeretek mennyisége, milyensége és aránya is fontos, a különbséget abban látom, hogy nem döntő meghatározó! Senkit sem lehet abból tárgyilagosan levizsgáztatni, hogy mennyi ismeretet tárolt a fejében – sajnos vizsgarendszerünket ebben a tévhitben dolgozták ki –, sokkal inkább azt kellene alapul venni, hogy ismereteit hogyan tudja alkotóan felhasználni. A minőségi elv fontosabb. Ezért kell az iskolának és a közművelődésnek az alkotó gondolkodás nevelésére törekednie, folyóirataink és hetilapjaink csak úgy tudják betölteni népnevelő hivatásukat, ha a közlések között túlsúlyba kerülnek a gondolkodásra és elmélkedésre késztető írások.
Még mindig él a köztudatban a régi humángimnázium klasszikus műveltség-eszménye. Mindenkitől elvárjuk, hogy jártas legyen az irodalomban, művészetben, zenében, ismerje a társalgás szabályait és szokásait, éreztetni tudja a „jólneveltség” szellemét. Elmosolyodunk, ha valaki tájékozatlanságot árul el Horatiusról vagy Balzacról, de megértéssel elnézzük, ha valaki nem hallott a téridő-kontinuumról vagy az entrópiáról, mert az, fogalmazzuk meg elnézésünk elvi bizonyítékát, nem tartozik az általános műveltséghez. A humán és reál műveltség közötti hasadást Snow ismert előadása tisztázta. Mivel ismert a snow-i felfogás, nem térek ki az elemzésére, pusztán mint „kisegítő”-re hivatkozom rá, mert a tudományos forradalom évtizedeiben az általános műveltség szétválasztása humán és reálműveltségre nemcsak anakronizmus, hanem bénítóan hat az egyén és közösség életerejére is. Korunk tudománya és gyökeresen megváltozott világképünk szétzúzta a mesterséges elkülönítést; aki csak az irodalmat és művészetet ismeri, keveset ért századunk kultúrájából és társadalmi valóságából. Mi több, a modern irodalom és művészet rejtély marad azok előtt, akik nem sajátítják el a természettudomány gondolkodásmódját. Sznobizmusra kárhoztatják magukat. A kulturálatlanság tüskéit nem egyszer érezzük irodalom és műkritikánk izzadságszagú küszködéseinek olvasása közben. A két kultúra összetartozása evidencia.
A jól tájékozottnak nem kerül nagy fáradságába, hogy az általam megkísérelt műveltségmodellt Marshall McLuhan érveivel megtámadja. Kétségtelen, hogy az éleselméjűségre alapozott műveltség alapja a könyv, az egyén elmélyült stúdiuma, a szükséges ismeretek egyéni kiválasztása. A könyvek, folyóiratok, fotókópiák között tanuló embert tartom eszményemnek, aki a Gutenberg-galaxisban él.
A mass media kultúránk része, s szerepe megnövekedik a következő évtizedekben. A veszélyt az egyéni elmélyülés háttérbe szorulásában látom, az egy síkban közvetített hír előretörésében és kizárólagossá tételében. A jövő kérdése, hogy az új elektronikus környezet, amelyet a technika az ember körül alkot, és amivel, a McLuhan-i elmélet szerint, ki is vonja a természetes környezet uralma alól, milyen mértékben fogja „rekollektivizálni” az egyénekre szakadt társadalmat. A kortárs nem tudja eldönteni, hogy McLuhan elméletében mennyi a divat és előrejelzés. Azzal a megállapításával, hogy a kéziratos kultúra az enciklopédizmusnak és az univerzalizmusnak kedvezett, egyet kell értenünk. A könyvnyomtatás a szakosodást, az adatok osztályozását és rendszerezését segítette elő. Visszatérés a „törzsi paleolitikumba”, amelyet az érzékszervek elektronikus kitágításával fog elérni az emberiség, valószínűleg utópia. Megvalósulásához új homo sapiens kell hogy szülessen. A szociológiai felmérések és az ezekből levont elméleti következtetések világszerte azt igazolják, hogy a kizárólag elektronikus hírközlésre alapozott műveltség szellemi csonkaságot és lelki szegénységet okoz. A megismerés és a tudatos lét kérdései sokkal inkább a gondolkodás és az erkölcs tökéletesítése köré csoportosíthatók, mint bármikor a történelem során. Ezért időszerű a korszerű műveltség jelentéstartalmának és fogalmának elemzése és új besorolása értékrendszerünkbe. A műveltség megértés és tudatos cselekvés…
A művelődni vágyó ember rendszerint a korszerűt keresi, szinkront korának szellemével és törekvéseivel. A modernség túlfűtött hajszolása meg is téveszthet. Erre a legjobb példa a gombatenyészetként növekvő újkeletű sznobizmus. Harmad- vagy negyedrangú írókat vagy gondolkodókat fogad el prófétának, akik a divatos eszméket tetszetősen fejezik ki, kábulatba ejtve követőik izgékony lelkét. Olvastam már olyan szociológiai és filozófiai írást, amelynek szövegében valósággal hemzsegtek a megfontolás és kritikai érzék nélkül átvett és erőszakosan átültetett megállapítások, nyugati negyed-ötödrangú „nagyságok” műveiből, de az ugyanabban a tárgykörben kimagasló közép-európai alkotó műhelyekről még említés sem történik. Még mindig nem látjuk szomszédainkat.
Nem kell emlékezetünket megerőltetnünk, hogy felidézzük modern köntösbe öltözött sznobjaink izgága mozgását, a „perdöntőnek” szánt ítéletükből kikönyöklő hordalékismeretet. Több ölrevalót lehetne összegereblyélni ebből a termékből. Nem is beszélve a zsurnalizmus ostoba ferdítéseiről. Van egy ismerősöm, aki mindig külföldi szemlék cikkeire hivatkozik, azt sejtem, hogy betegeinek vizsgálata közben is a megtanult szövegeket mormolja. Ha az átvett eszme nem tud beépülni az átvevő kultúrába, gyökereitől elvágva idegen test marad. A társadalom építésében is csak a korszerűt befogadó és a hazai valósághoz kötődő műveltségnek van életet formáló ereje. A többi kihull, kölönc marad, kávéházi vitatéma. Az „itt és most” realizmusa nélkül nincs korszerű műveltség.
Ugyanilyen elsiklás a „gyökerekhez” való túlzott ragaszkodás: a hagyományokba rekedés. Az ablaknyitás a világkultúra felé ma létszükséglet, úgy kell, mint a kiszáradt földnek az eső. Csak rezesbandás találkozókkal menthetetlenül a vidékiességbe süllyedünk. Elveszítjük önmagunkat. Hagyományaink értékeit az atom és kibernetika korának ismereteivel és éleselméjűségével együtt kell műveltséggé ötvözni. A mára figyelve tanulni a múlttól. A csürdöngölő is lehet haláltánc. Márpedig aki ma lemarad az intelligenciaversenyben, pusztulásra ítéli önmagát. A művelt ember etikusan élő és cselekvő egyén. A műveltség magatartás is. Közismert, hogy a történelemben a műveletlen tömegek megtévesztése és eszközként való felhasználása az uralkodó osztályok politikai érdekcsoportosulásainak bevált gyakorlata volt. A tudatlanok fejébe könnyen behatol a megtévesztők mítosza. Korunkat a szervezett idomítás társadalmának is szokták nevezni. Kétségtelen, hogy a hírözön és az érdekképviseletek által programozott jelzések a magatartást és a jellemet is szabványosítják, az vész el, amit az ember több évezredes kultúrája nevelt benne: személyisége. Az olyan mérnököt, tanárt, munkást, aki rendelkezik korának ismereteivel és a munkájához szükséges szaktudással, de ezek a műveltségelemek nem mélyültek és tisztultak erkölcsi magatartássá, nem nevezhetjük műveltnek, mert eszközlétét nem tudja megszüntetni az önmegvalósítás erkölcsi elveinek követelményei szerint.
Az éleselméjűség és tájékozottság önmagában véve nem teljes értékű műveltség. Az egyén nem tűzhet maga elé nemesebb célt, mint a minőségi munkát és az elkötelezett népszolgálatot: a nemzet és nemzetiség belső építését. A tudományos forradalom évszázadának jellemzői közé tartozik a népek intelligenciaversenye. Ma már senki előtt sem kétséges, hogy ebben a vetélkedésben azok a népek maradnak az élen, akik a korszerű műveltség modelljét a mindennapi termelőmunka és közösségformáló tevékenység szerves részévé tudják asszimilálni. Az egyén is csak akkor szolgálja népét, ha műhellyé tudja varázsolni munkahelyét, kísérletező kutatássá munkáját.
A romániai magyar nemzetiség is csak úgy tud alkotóan bekapcsolódni az országban folyó építőmunkába, ha sajátos értékeit továbbfejlesztve közös érdekű tevékenységében megismeri és felhasználja a tudományos forradalom és modern kultúra eredményeit. A nemzetiséghez való tartozás a korszerű műveltségmodell szempontjából is kettős feladatban konkretizálódik: a sajátos kultúra megőrzésében és az országos, illetve egyetemes befogadásában. Az országnak is csak így értékes, így gazdagítja a szocialista kultúra sokszínűségét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 17. számában, 1973. április 27-én.
