A filozófia és a társadalomtudományok keveset foglalkoznak a világkép gyökeres átalakulásának az életszemléletre, művészetre, erkölcsre, életérzésre gyakorolt hatásával. Az áttételek jelenlétét senki sem vitathatja; a polgári művész alkotás közben idegrendszerében érzi a világ hidegségét – az ember társtalanságát a világegyetemben.
Az életfilozófiák halálhangulatának, a Semmi filozófiai kategóriájának keletkezéstörténetében is ott munkált a világegyetemben egyedül maradt ember elhagyatottságának észbontó gondolata. Amikor az újkori ember a descartes-i módszerrel vallatni kezdte a természetet, még elevenen élt a középkori világkép, amely a természetet Istentől teremtettnek képzelte. Galilei párbeszédeiben olvashatjuk: „Csodálatos és igazán égi tanítás ez! Nagyszerűen egyezik azzal a másik isteni törvénnyel, mely megengedi ugyan, hogy kutassuk a világ szerkezetét, de mindig megtiltja, hogy kezének alkotását valóban áttekintsük; talán azért, hogy az emberi szellem tevékenysége el ne tompuljon és meg ne szűnjön. Használjuk fel tehát az Isten által megengedett és szándékainak megfelelő szellemi tevékenységet, hogy megismerhessük nagyságát, és hogy annál nagyobb csodálattal teljünk el iránta, minél kevésbé érezzük képesnek magunkat arra, hogy áthatoljunk mindentudó voltának mérhetetlen mélységein.”
A polgári világnak az utolsó ötven év folyamán történt gyors változások nem hagytak időt arra, hogy a közérzetében jelentkező magányérzetet filozófiailag értelmezze. Az ember a világegyetemben csak önmagával áll szemben.
A társadalomtudomány és a filozófia főleg a társadalmi elszigetelődésben mutatkozó elidegenedést és egyedüllétet tanulmányozta, pedig mind a két jelenség szorosan kötődik a fizikai világképből kisugárzó létszemlélettel: helyünk és életünk céljának keresésével. A köznapi tudatban ezek a megfogalmazások nem tudományos eszmék vagy tételek általánosított formájában jelentkeznek, hanem a megsejtésben, a titok érzésében. A veszélyezettség tudata legalább annyira a szervetlen természet fejlődéséből kifejthető filozófiai kérdés, mint társadalomelméleti.
A kettő közös „határterületén” helyezkednek el azok az etikai és világnézeti rejtélyek, amelyeknek filozófiai értelmezése az alkotó marxizmus feladata. A legkorszerűbb elméletek szerint az anyag nem az értelmes elrendezés elve, hanem az önmozgás objektív törvényei alapján fejlődik. A világmindenség egészére vonatkozóan értelmetlen célszerű fejlődésről beszélni. Az anyag oldalágú mozgásaival – felszálló-leszálló ág – nem tökéletesebb formákat „akar” létrehozni. Ha mégis kialakul valahol – a feltételezések szerint a világegyetem több részében kialakulhatott – az értelmes élet, azt a körülmények szerencsés találkozásának kell tekintenünk.
Egy „véletlen mutáció” hozta létre a Homo Sapienst is. A földi életnek a Nap által kiszabott terminusa nagyon távoli: ötmilliárd esztendő. Kérdés, hogyan fog válaszolni az ember az önmaga által felvetett alternatívákra. Képes lesz-e a továbbhaladásra, vagy saját katasztrófái fogják elpusztítani? Ebben az időszakban többé nem számíthat a kívülállók segítségére; csak saját létének értelmességében bízhat.
Teilhard de Chardint megrémítette a világegyetemben önmagára maradt ember helyzete. A társtalanság és magára maradottság életérzését egy korszerűbb természetmagyarázatban akarta feloldani. A világmindenség fejlődését határozott irányúnak írta le, amelynek csúcsán az ember áll: az ember az öntudatra ébredt fejlődés. Az egész világ, múltjával egyetemben, Istenben való megszemélyesülésre törekedik. Ezt a megszemélyesülést az Omegával jelöli: „A világ története úgy áll előttünk, mint egy hatalmas kozmogenézis, amelynek folyamán a valóság összes szálai, anélkül hogy összekeverednének, az egyúttal személyes és egyetemes egy Krisztusban futnak össze”. Teologikus evolucionizmusa nyilvánvalóan a vallásos hit restaurálására tett kísérlet.
Napjaink polgári történelembölcselői is megtorpannak a tér-idő szédítő mélysége előtt. Toynbee szerint a történelem látszólag kilátástalan, de a cinikus és céltalan mozgás mögött valójában titokzatos fejlődés rejtőzik. „Amíg a civilizációk szüntelenül magasba emelkednek, majd mélybe hullanak, és bukásukkal minden alkalommal egy új civilizációt keltenek életre, könnyen lehet, hogy ugyanebben az időben valami más, céltudatos és a miénknél magasabb rendű vállalkozás rendíthetetlenül halad előre a maga útján.”
A rejtett értelem nélkül teljesen céltalan lenne az élet. A katasztrófaelméletek közelebb állnak a valósághoz, de egyoldalúbbak. Arthur Koestler éles szakadékot lát az ész és az ösztön között; a következő századokban ez olyan mértékben fog elmélyülni, hogy az észlény meg fogja ölni a természetes életösztönt, s ezzel végződik az ember földi színjátéka. A szűk térre szorult fejlődést az élet törvényei fogják tragikusan befejezni? Valószínűtlen de azért jó figyelni a biológiai meghatározottságokra.
Heidegger, a metafizikai gondolkodást bírálva, több írásában kiemelte, hogy az értékkategóriák elrejtik a lét értelmét. Az értéket ideává minősítik, ezt tette Platón a „jó” eszméjével, a kereszténység az „istennel”, Nietzsche a „hatalommal”. A „metafizikai gondolkodás” antropomorfikus, mert az ember-alkotta és abszolútummá emelt értékeket nem képes meghaladni. Ezért a lét a nyugat-európai kultúrában feledésbe merült, mert az „értékké-nyilvánítás fosztja meg az értékeltet méltóságától”. Heidegger filozófiája keserű felismeréshez vezet: az életfilozófiák és értékrendszerek értelmetlenül hullanak a „világéjszaka” sötétségébe, mert az Isten nélküli világ elvesztette alapját.
Az életfilozófia felismerte a világegyetemben egyedül maradó ember tragédiáját, de nem volt ereje ahhoz, hogy az építés eszméjét új etikával az „itt-lét” sorsszerű életigazságává humanizálja. Nem térhetünk ki az egzisztencializmus társadalmi gyökereinek elemzésére, csak abban a vonatkozásban tárgyaljuk, amennyiben összefüggés állapítható meg a fizikai világkép és a közérzet között. Kilátástalan, tragikus életérzés csak olyan történelmi korokban keletkezik, amikor a társadalmi válsággal egyidőben a metafizikai gyökerek is megszakadnak. Korunk paradoxonja, hogy a tudományos haladás a társadalmi válság kiéleződésének évtizedeiben fokozódik. Heidegger szavaival, az érzékfeletti világ elvesztette hatóerejét: „Nem ad többet életet”. A fejlődést nem foghatjuk fel üdvösséget sugalló eszmének, önmagában nem nyújt vigasztalást a polgári világban egyedül maradt embernek; a fejlődés eszméje nem vakhit, hanem végességének tudata.
A valószínűségszámítás szerint több ezer civilizáció létét tételezhetjük fel a csillagvilág „tér-idő térképén”. Sok már elpusztult, mire tudomást szerzünk róluk, mások akkor fognak megszületni, amikor a földi élet már elenyészett. Jelenleg csak a „sci-fi” írók képzeletében találkoznak egymással különböző bolygók értelmes lakói: nem adatott meg, hogy kilépjünk létünk köréből. Az értelmes lények kutatása és a kapcsolat megteremtése a legjelentősebb feladat, amit az emberiség eddig megfogalmazott: hogy elkezdje a társkeresést, a jelekkel való érintkezést: megérteni az üzenetet és megvárni a hívójelekre adott választ.
A kozmikus térség társadalmainak megismerése tágíthatja ismereteink határait, jövőnkbe tekinthetünk. Ezzel elkerülhetjük fejlődésünk zsákutcáit.
Hogy az ember és a kozmikus környezet harcában ki lesz a győztes, hogy az emberiség az ötmilliárd éves jövő lehetőségeit ki tudja-e használni, az nemcsak a tudománytól és a műszaki haladástól függ, hanem az ember erkölcsétől, életfilozófiájától és közérzetétől is. Ismerve a fejlődés dialektikáját, nem látszik lehetetlennek, hogy ötvenezer év múlva egy újabb „véletlen mutáció” új embert hoz létre, akinek idegrendszerét nem fogja zavarni létének betegsége. Ma erről értekezni utópikus vágyakozás, vagy keserű számbavétele annak, ami el fog veszni az időrengetegben. Arról kell beszéljünk, ami itt és most szükséges. Új életbölcsességre és erkölcsre van szükség, amely tudatosítja az „itt-lét” értelmét. És ezt a marxista filozófiának kell megteremtenie. Nem valami lélek-mechanikára gondolok, amely ráhangolja a lelkeket a képletek láncolatára, mert ettől nem lesz jobb a közérzet. A kozmikus lét erkölcse nem katekisztikusan elsajátítható és felmondható tantárgy. A fogalmi megismerés lehet jó lecke, de a közérzetben feltáruló létvalóságot belsőleg kell elfogadni. A fejlődés dialektikájának ismerete önmagában nem teremt életkedvet, derűt, munkalendületet, alkotási vágyat.
A kozmosz életbölcsessége választ kell adjon az újrasarjadó kételyekre, a hiábavalóság mindig felbukkanó kérdéseire, erősebb kell hogy legyen, mint a lefegyverző szkepszis. Történeti modell: az ókori görögök. A Platón és Arisztotelész előtti görög gondolkodás nem ismerte a formulákba fogalmazott logikát vagy etikát. Szophoklész tragédiái az éthoszt sokkal eredetibb módon tartalmazzák, mint a Nichomachosi Etika. Az ember akkor még közvetlenebbül magáénak érezte tetteit, természetes egyszerűséggel kapcsolódott közösségéhez és a fizikai valósághoz.
Hiba volna azt hinni, hogy a tudományos ismeretek és a laboratóriumokban kikovácsolt fogalmak eloszlatják a zord világegyetem tudatából ránk nehezedő kilátástalanságot. A tudomány erre önmagában nem képes. Ezért van különleges szerepe a művészetnek, és ez növekedni fog, ha a tobzódó újítások nem fogják technikává silányítani. A történelem minden nagy kultúrájának a művészet adta a lelkierőt, az alkotás éthoszát. A Biblia nemcsak magvas tanokat tartalmazó szent könyv, hanem művészi alkotás – élményt, hitet, erkölcsöt sugárzó mű, történetekben, versben írt példázat. A gótika újraalkotta a világmindenséget. Az újkori regény részeire bontotta a lelket és a társadalmat. Az abszurd bezárta a kört a „semmi ágára” vetett modern ember körül.
Milyen legyen az új művészet és irodalom? Honnan vegye a példát? Kitől tanuljon? Megannyi kérdés, amelyre nem tudok programot fogalmazni. Az élet törvényeit nem lehet fogalmi rendszerekkel, képzelgésekkel megbénítani. Egy bizonyos: az irodalom és a művészet földhöz kötött, a társadalom bajai, betegségei jobban lekötik, mint az egyetemes lét. A kozmosz művészete és irodalma a kettőt nem választhatja el egymástól.
Juhász Ferenc „rendhagyó” esszéjének zuhatagként omló mondataiból tárul elénk legkifejezőbben a képzelet, tudomány, költészet létnek értelmét kereső évszázados kísérlete: „Az ember már mítoszaiban, őskönyveiben és meséiben, látomásaiban és szerelmes-sóhajaiban is elképzelte a Mindenséget és a Mindenség-és-Ember jövőt, de a természettudomány dacos föllobbanásával, a technika áradó lehetőségeivel, az új és új fölfedezések gyönyörű izgalmával, és a költői képzelet legszebb hatalmával, utolérhetetlen vággyal és fékezhetetlen ámulattal keresi a lét szerkezetét, hogy bátrabb legyen a megismeréssel, bátrabban vállalja halálát, keresi a világegyetem, e roppant dübörgés-koponyába zárt agyvelő értelmét, hogy szolgálni tudja teremtő és tevékeny gondolatait, keresi értelmes társait a táguló világanyag több millió bolygóján: művészeivel és képzeletével. Hogy ne legyen ilyen egyedül!”
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.