Tanárszemmel a filozófiáról
Megszoktuk, hogy a középiskolában tanított tantárgyakról szűk szakmai körben vitatkozzunk. Ez alól legfeljebb a magyar nyelv és irodalom kivétel, mert ha több évre visszamenően figyelmesen végiglapozzuk hetilapjainkat és folyóiratainkat, egy egész gyűjteményre való írást szedhetünk össze. Ez érthető is, mert a hazai magyar művelődés körül időnként fellobbant viták az anyanyelvűséget valamilyen vonatkozásban mindig érintették. Ez így is van rendjén. Aki jól ismeri anyanyelvét, árnyaltan és szépen tudja gondolatait megfogalmazni, megnyílnak előtte a megértés kapui. Az anyanyelv azonban nem öncél, az eszmei és etikai tartalom is fontos, amit a nyelv segítségével kifejezünk.
Ezek ismert gondolatok, közel két évszázad társadalmi tapasztalata és nemzeti kultúrája tette evidenciává. Mégis szólni kell róla, mert a középiskolát végzettek jelentős hányada gondolkodásban, műveltségben és az anyanyelv ismeretében messze a kívánalmak mögött marad.
Egy évtizede vizsgáztató tanár vagyok. Megfigyeléseim, jegyzeteim minden évben megerősítik véleményemet: a középiskola nem tanítja meg a tanulókat gondolkodni, hiányzik a teljes látóhatár, biztonságérzet, a tudományos valóságszemlélet. Ezért az anyanyelvűség is félszeg. Elég végigolvasni két vagy három érettségi vizsga magyardolgozatait, hogy bárki meggyőződjék róla.
Nem célom az oktatás és nevelés folyamatának és rendszerének elemzése. A társadalomtudományok oktatásának néhány elvi kérdésére szeretnék kitérni, a tanulók valóságszemléletével, kritikai beállítottságával és gondolkodásával való összefüggésben.
Oktatásunk – s ezen belül a társadalomtudományi ismeretek tanítása is – ismeretek átadásának színvonalán rekedt meg. Ez alól sokszor az egyetemi oktatás sem kivétel. Ezt bizonyitja a fiatal értelmiségiek műveltsége is. Ha a leckét kérdezik, „jól” elmondják a katedra kívánalmai szerint. Semmi többet. Kivételszámba megy, ha valaki gondolkodik is. Az oktatás korszerűsítésére hozott intézkedések valószínűleg az eredményekben is megfognak mutatkozni. Ez, egyesek hiedelmével ellentétben, távolról sem módszertani és didaktikai kérdés. Sokkal több ennél. Mindenek előtt közügy, a hazai művelődés szempontjából pedig éppen olyan fontos, mint az anyanyelv művelése.
Anélkül, hogy kísérletet tennék értelmiségünk szellemi arculatának megrajzolására, szükséges érinteni azokat a jelenségeket és magatartásbeli ferdeségeket, amelyek műveltségünk korszerűtlenségével függnek össze. A műveltség legfontosabb eleme az éleselméjűség (intelligencia) és az alkotó magatartás. Ezt kell az iskola kialakítsa és ápolja. Ha ezt elmulasztja, az önmegvalósításra és tudatos társadalom építésre képes ember vész el. Megdöbbentő, hogy sok értelmiségi mennyire nem tud elvonatkoztatni, milyen nagymértékben hiányzik a lényeglátás, a gondolkodás finom mechanizmusa. Ezért valóságszemlélete is földhözkötött, a tapasztalati világ csalóka jelenségei nemegyszer megtévesztik, a felszínt fogadják el a realitás teljességének. Ez a magatartásban is megmutatkozik, a pillanatnyi érdekek vagy helyezkedési taktika formálja viselkedésüket és állásfoglalásukat. Nem látják a mélyben munkáló erőket. A tájékozódás is beszűkül az újságok és a tömeghírközlő eszközök híreire.
A mindennapi tapasztalatok mellett megemlíthetjük a felső régiókban folyó vitákat is. Jó fél évtizede vitatkozunk, kevés eredménnyel, a színjátszás korszerűsítéséről és a műsorpolitikáról. Egy példatárat lehetne összeállítani a film- és képzőművészeti kritika modernkedő közhelyeiből. Mindez a korszerűség jegyében történik, kultúránk és művészeti ízlésünk tökéletesebbé tételéért. Egyfajta történelemcentrikusság is gyakran tapasztalható: a múlt napjainak és a régen történteknek a mitizálása.
Fábián Ernő: Aki a múltba roskad, oda is vész
Tanárszemmel a filozófiáról
Megszoktuk, hogy a középiskolában tanított tantárgyakról szűk szakmai körben vitatkozzunk. Ez alól legfeljebb a magyar nyelv és irodalom kivétel, mert ha több évre visszamenően figyelmesen végiglapozzuk hetilapjainkat és folyóiratainkat, egy egész gyűjteményre való írást szedhetünk össze. Ez érthető is, mert a hazai magyar művelődés körül időnként fellobbant viták az anyanyelvűséget valamilyen vonatkozásban mindig érintették. Ez így is van rendjén. Aki jól ismeri anyanyelvét, árnyaltan és szépen tudja gondolatait megfogalmazni, megnyílnak előtte a megértés kapui. Az anyanyelv azonban nem öncél, az eszmei és etikai tartalom is fontos, amit a nyelv segítségével kifejezünk.
Ezek ismert gondolatok, közel két évszázad társadalmi tapasztalata és nemzeti kultúrája tette evidenciává. Mégis szólni kell róla, mert a középiskolát végzettek jelentős hányada gondolkodásban, műveltségben és az anyanyelv ismeretében messze a kívánalmak mögött marad.
Egy évtizede vizsgáztató tanár vagyok. Megfigyeléseim, jegyzeteim minden évben megerősítik véleményemet: a középiskola nem tanítja meg a tanulókat gondolkodni, hiányzik a teljes látóhatár, biztonságérzet, a tudományos valóságszemlélet. Ezért az anyanyelvűség is félszeg. Elég végigolvasni két vagy három érettségi vizsga magyardolgozatait, hogy bárki meggyőződjék róla.
Nem célom az oktatás és nevelés folyamatának és rendszerének elemzése. A társadalomtudományok oktatásának néhány elvi kérdésére szeretnék kitérni, a tanulók valóságszemléletével, kritikai beállítottságával és gondolkodásával való összefüggésben.
Oktatásunk – s ezen belül a társadalomtudományi ismeretek tanítása is – ismeretek átadásának színvonalán rekedt meg. Ez alól sokszor az egyetemi oktatás sem kivétel. Ezt bizonyitja a fiatal értelmiségiek műveltsége is. Ha a leckét kérdezik, „jól” elmondják a katedra kívánalmai szerint. Semmi többet. Kivételszámba megy, ha valaki gondolkodik is. Az oktatás korszerűsítésére hozott intézkedések valószínűleg az eredményekben is megfognak mutatkozni. Ez, egyesek hiedelmével ellentétben, távolról sem módszertani és didaktikai kérdés. Sokkal több ennél. Mindenek előtt közügy, a hazai művelődés szempontjából pedig éppen olyan fontos, mint az anyanyelv művelése.
Anélkül, hogy kísérletet tennék értelmiségünk szellemi arculatának megrajzolására, szükséges érinteni azokat a jelenségeket és magatartásbeli ferdeségeket, amelyek műveltségünk korszerűtlenségével függnek össze. A műveltség legfontosabb eleme az éleselméjűség (intelligencia) és az alkotó magatartás. Ezt kell az iskola kialakítsa és ápolja. Ha ezt elmulasztja, az önmegvalósításra és tudatos társadalom építésre képes ember vész el. Megdöbbentő, hogy sok értelmiségi mennyire nem tud elvonatkoztatni, milyen nagymértékben hiányzik a lényeglátás, a gondolkodás finom mechanizmusa. Ezért valóságszemlélete is földhözkötött, a tapasztalati világ csalóka jelenségei nemegyszer megtévesztik, a felszínt fogadják el a realitás teljességének. Ez a magatartásban is megmutatkozik, a pillanatnyi érdekek vagy helyezkedési taktika formálja viselkedésüket és állásfoglalásukat. Nem látják a mélyben munkáló erőket. A tájékozódás is beszűkül az újságok és a tömeghírközlő eszközök híreire.
A mindennapi tapasztalatok mellett megemlíthetjük a felső régiókban folyó vitákat is. Jó fél évtizede vitatkozunk, kevés eredménnyel, a színjátszás korszerűsítéséről és a műsorpolitikáról. Egy példatárat lehetne összeállítani a film- és képzőművészeti kritika modernkedő közhelyeiből. Mindez a korszerűség jegyében történik, kultúránk és művészeti ízlésünk tökéletesebbé tételéért. Egyfajta történelemcentrikusság is gyakran tapasztalható: a múlt napjainak és a régen történteknek a mitizálása. Nem a hagyományápolás, értékeink tudatosítása ellen akarok szólni, mert erre szükség van, hanem a mitizálás ellen, amely éppen azt rontja meg, amit jó szándékkal gondozni akar. A jelen viszonyai között minden nagy történelmi példát újra kell fogalmazni, ki kell ragadni a múlandó és esetleges konkrét történelmi helyzetből. Körösi Csoma Sándor példaadását a jelen valóságának szellemi és erkölcsi elvárásaiban kell tudatosítani és követendő modellként az ifjúság és magunk elé állítani. Aki a múltba roskad, oda is vész.
Az értelmiség gondolkodásában a lényegszemléletet hiányolom, – amely magába ötvözi az ismeretet, és értelmet ad az életnek. Mostohán kezeljük a filozófiát, igaz, a múltban sem volt nálunk nagy tekintélye. Ezért most is elfogadhatónak tartjuk, hogy valaki „szaktekintély” mondjuk a modern irodalomban vagy képzőművészetben, de a szemlék vázlatos ismertetésein kívül nem tud többet Lukács György esztétikájáról. Az illetékes tekintély is megelégszik ennyivel, és az olvasó is elfogadja felületes, de jól időzített megállapításait a modern ember új látásmódjáról és életérzéséről. Ennek a meggyökeredzett sznobizmusnak egyik oka a filozófiai kultúra hiánya.
Amikor a középiskolai filozófiaoktatásról írok, ez az újkeletű sznobizmus jut eszembe, amelynek vadhajtásai átszövik mindennapi életünket. Jól tudom, hogy a filozófiai oktatás megjavítása még nem jelent mindent, de kezdete lehet egy minőségileg új, korszerűségében mélyebbről kiépülő szellemi beállítódásnak. Az iskola padjaiban tanuló fiatalokat meg kell menteni a szavak és mondatok mágiájából kiáramló sznobizmustól. Voltak évek, amikor a filozófusok neveit tanították, a művek olvasása helyett az értelmi képességekkel szűkösen megáldott előadók jegyzeteit tanulták. A mostani körülményeink mások, lehetőségünk és módunk van arra, hogy a társadalomtudományi ismeretek oktatásával olyan műveltségnek az alapjait rakjuk le, amely át tudja törni a falakat, amelyeket a sematizmus épített az ész és a magatartás köré.
Társadalomtudományi órákon gondolkodó lényeket kell nevelnünk, akik nem fogadják el a kijelentéseket befejezett, tovább nem gondolható igazságokként, képesek dialektikusan gondolkodni, feleletet adni környezetük kihívásaira. Erre a teljes embert nevelő feladatra legalkalmasabbak a filozófia és a társadalomtudományi órák, mert itt jön létre az összes tantárgyak világnézeti szintézise, a műveltség eszmei és etikai megalapozása. Ezért van szükség a társadalomtudományok oktatásának megújítására. A fordulat nem a formai megoldások megváltoztatásával kell bekövetkezzen, hanem a tartalomban. Ezt tartom elsődlegesnek az összes külsőségeket tatarozó próbálkozásokkal szemben. Politikai gazdaságtanból nemcsak az alapvető ismereteket kell megtanítani, hanem a Tőke logikáját is. Fő cél: az alkotó marxista gondolkodásra nevelés. Az ismeretek és a taktikai megfontolásokból eredező vélemények elkallódnak az idő rengetegében, de megmarad a gondolkodásmód, amely nemcsak tükörképe a valóságnak, hanem forradalmi átalakítója is.
A módszertani korszerűsítés elemzése a szaklapok feladata, s ezért ebben az írásban erre nem is térek ki.
A tanári munka a tanulók egyéni tanulását kell ösztönözze, hogy a könyvtárban a filozófiai és a szociológiai alkotásokat is a kezükbe vegyék. Nem elég a tankönyvből megtanulni a Descartes-ról vagy Spinozáról írt vérszegény mondatokat. Műveket kell olvasni. A tanulás örömét és szenvedélyét kell felkelteni. Ha ezt sikerült elérni, a legértékesebbet valósítjuk meg: a gondolkodva tanulást. (A tárgyilagos helyzetrajzhoz tartozik, hogy az iskolákban kevés idő jut az ilyen tanulásra. A túlzsúfolt iskolai tevékenység és tanterv a tanulók legfontosabb tevékenységi formáját bénítja meg.)
Szembetűnő, hogy a szociológiai alapismeretek tanítása teljesen kimaradt a középiskolás tantervből. Senkinek nem kell bizonyítanom, hogy a tudományos forradalom egyik igen fontos jellemzője a szociológia jelentőségének és alkalmazási területének megnövekedése. A tantervek összeállítóinak erre is gondolniuk kellett volna. A lélektan és logika tankönyv színvonala és nyelvezete messze a követelmények mögött marad. Egyáltalán nem foglalkozik a modernegy fél óra alatt vagy harmincöt-negyven példányt dedikáltam, és minden hivatalos megszervezés nélkül, spontán és forró bizalom alakult ki irántam és a könyv iránt, olyannyira, hogy az egyik vásárló, egy nyugdíjas tanár, a vásárlók nevében, meghatódva mondott köszönetét azért, hogy elmentem hozzájuk lélektani irányzatokkal, a lélektan alkalmazási területeivel, amelyek a gyakorlati élettel összefüggésben fejlődtek önálló tudományággá. A tankönyv nyelvezete fárasztó, a leckék unalmasak, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbbnek elveszi a kedvét mindenfajta lélektani stúdiumtól. Ilyen segédeszközökkel korszerűen tanítani nem lehet. Új lélektan és logika tankönyv kiadására van szükség. A dialógus szellemében többet kell foglalkoznunk a modern szociológiai és filozófiai irányzatokkal. Az ifjúság mindig fogékony volt a szellemi áramlatok változásaira, a feltörő új megismerésére. A legsikerültebb óráim azok voltak, amikor Camus vagy Sartre egyik-másik alkotásáról vagy a beat é letszemléletről rendeztünk vitát. Nem temetkezhetünk magunkba, szükség van a kitekintésre, a tudás horizontjának kiterjesztésére. Az alkotó marxista gondolkodás iskolája a polgári filozófiával való polémia. Ha a vitát elhagyjuk, a kijelentések és kinyilatkoztatások fogják megölni a gondolkodást, nem is szólva arról, hogy az egész filozófiaoktatás unalmas leckefelmondássá silányul. A dialógus jegyében történő oktatás megköveteli, hogy a modern szellemi irányzatok képviselőinek alkotásai el is jussanak azokhoz, akik az iskola padjaiban vitatkozni akarnak velük. A kiadóknak gondolniuk kellene arra, hogy a szövegelemzést és a vitát lehetővé tevő szöveggyűjteményt adjanak ki a modern filozófia és szociológia legjelentősebb alkotásaiból. (A szövegelemzés a filozófia oktatásának egyik hatásos módszertani eszköze is.)
Egy rövid cikk keretében nem térhetünk ki a filozófia-oktatást érintő összes kérdésekre. Ezért arra törekedtem, hogy néhány általam fontosnak tartott megoldatlan kérdésre felhívjam a figyelmet, mert a filozófiai kultúra megalapozása a középiskolában, kultúránk fejlődésének fontos feltétele.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.
A jelen viszonyai között minden nagy történelmi példát újra kell fogalmazni, ki kell ragadni a múlandó és esetleges konkrét történelmi helyzetből. Körösi Csoma Sándor példaadását a jelen valóságának szellemi és erkölcsi elvárásaiban kell tudatosítani és követendő modellként az ifjúság és magunk elé állítani. Aki a múltba roskad, oda is vész.
Az értelmiség gondolkodásában a lényegszemléletet hiányolom, – amely magába ötvözi az ismeretet, és értelmet ad az életnek. Mostohán kezeljük a filozófiát, igaz, a múltban sem volt nálunk nagy tekintélye. Ezért most is elfogadhatónak tartjuk, hogy valaki „szaktekintély” mondjuk a modern irodalomban vagy képzőművészetben, de a szemlék vázlatos ismertetésein kívül nem tud többet Lukács György esztétikájáról. Az illetékes tekintély is megelégszik ennyivel, és az olvasó is elfogadja felületes, de jól időzített megállapításait a modern ember új látásmódjáról és életérzéséről. Ennek a meggyökeredzett sznobizmusnak egyik oka a filozófiai kultúra hiánya.
Amikor a középiskolai filozófiaoktatásról írok, ez az újkeletű sznobizmus jut eszembe, amelynek vadhajtásai átszövik mindennapi életünket. Jól tudom, hogy a filozófiai oktatás megjavítása még nem jelent mindent, de kezdete lehet egy minőségileg új, korszerűségében mélyebbről kiépülő szellemi beállítódásnak. Az iskola padjaiban tanuló fiatalokat meg kell menteni a szavak és mondatok mágiájából kiáramló sznobizmustól. Voltak évek, amikor a filozófusok neveit tanították, a művek olvasása helyett az értelmi képességekkel szűkösen megáldott előadók jegyzeteit tanulták. A mostani körülményeink mások, lehetőségünk és módunk van arra, hogy a társadalomtudományi ismeretek oktatásával olyan műveltségnek az alapjait rakjuk le, amely át tudja törni a falakat, amelyeket a sematizmus épített az ész és a magatartás köré.
Társadalomtudományi órákon gondolkodó lényeket kell nevelnünk, akik nem fogadják el a kijelentéseket befejezett, tovább nem gondolható igazságokként, képesek dialektikusan gondolkodni, feleletet adni környezetük kihívásaira. Erre a teljes embert nevelő feladatra legalkalmasabbak a filozófia és a társadalomtudományi órák, mert itt jön létre az összes tantárgyak világnézeti szintézise, a műveltség eszmei és etikai megalapozása. Ezért van szükség a társadalomtudományok oktatásának megújítására. A fordulat nem a formai megoldások megváltoztatásával kell bekövetkezzen, hanem a tartalomban. Ezt tartom elsődlegesnek az összes külsőségeket tatarozó próbálkozásokkal szemben. Politikai gazdaságtanból nemcsak az alapvető ismereteket kell megtanítani, hanem a Tőke logikáját is. Fő cél: az alkotó marxista gondolkodásra nevelés. Az ismeretek és a taktikai megfontolásokból eredező vélemények elkallódnak az idő rengetegében, de megmarad a gondolkodásmód, amely nemcsak tükörképe a valóságnak, hanem forradalmi átalakítója is.
A módszertani korszerűsítés elemzése a szaklapok feladata, s ezért ebben az írásban erre nem is térek ki.
A tanári munka a tanulók egyéni tanulását kell ösztönözze, hogy a könyvtárban a filozófiai és a szociológiai alkotásokat is a kezükbe vegyék. Nem elég a tankönyvből megtanulni a Descartes-ról vagy Spinozáról írt vérszegény mondatokat. Műveket kell olvasni. A tanulás örömét és szenvedélyét kell felkelteni. Ha ezt sikerült elérni, a legértékesebbet valósítjuk meg: a gondolkodva tanulást. (A tárgyilagos helyzetrajzhoz tartozik, hogy az iskolákban kevés idő jut az ilyen tanulásra. A túlzsúfolt iskolai tevékenység és tanterv a tanulók legfontosabb tevékenységi formáját bénítja meg.)
Szembetűnő, hogy a szociológiai alapismeretek tanítása teljesen kimaradt a középiskolás tantervből. Senkinek nem kell bizonyítanom, hogy a tudományos forradalom egyik igen fontos jellemzője a szociológia jelentőségének és alkalmazási területének megnövekedése. A tantervek összeállítóinak erre is gondolniuk kellett volna. A lélektan és logika tankönyv színvonala és nyelvezete messze a követelmények mögött marad. Egyáltalán nem foglalkozik a modernegy fél óra alatt vagy harmincöt-negyven példányt dedikáltam, és minden hivatalos megszervezés nélkül, spontán és forró bizalom alakult ki irántam és a könyv iránt, olyannyira, hogy az egyik vásárló, egy nyugdíjas tanár, a vásárlók nevében, meghatódva mondott köszönetét azért, hogy elmentem hozzájuk lélektani irányzatokkal, a lélektan alkalmazási területeivel, amelyek a gyakorlati élettel összefüggésben fejlődtek önálló tudományággá. A tankönyv nyelvezete fárasztó, a leckék unalmasak, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbbnek elveszi a kedvét mindenfajta lélektani stúdiumtól. Ilyen segédeszközökkel korszerűen tanítani nem lehet. Új lélektan és logika tankönyv kiadására van szükség. A dialógus szellemében többet kell foglalkoznunk a modern szociológiai és filozófiai irányzatokkal. Az ifjúság mindig fogékony volt a szellemi áramlatok változásaira, a feltörő új megismerésére. A legsikerültebb óráim azok voltak, amikor Camus vagy Sartre egyik-másik alkotásáról vagy a beat é letszemléletről rendeztünk vitát. Nem temetkezhetünk magunkba, szükség van a kitekintésre, a tudás horizontjának kiterjesztésére. Az alkotó marxista gondolkodás iskolája a polgári filozófiával való polémia. Ha a vitát elhagyjuk, a kijelentések és kinyilatkoztatások fogják megölni a gondolkodást, nem is szólva arról, hogy az egész filozófiaoktatás unalmas leckefelmondássá silányul. A dialógus jegyében történő oktatás megköveteli, hogy a modern szellemi irányzatok képviselőinek alkotásai el is jussanak azokhoz, akik az iskola padjaiban vitatkozni akarnak velük. A kiadóknak gondolniuk kellene arra, hogy a szövegelemzést és a vitát lehetővé tevő szöveggyűjteményt adjanak ki a modern filozófia és szociológia legjelentősebb alkotásaiból. (A szövegelemzés a filozófia oktatásának egyik hatásos módszertani eszköze is.)
Egy rövid cikk keretében nem térhetünk ki a filozófia-oktatást érintő összes kérdésekre. Ezért arra törekedtem, hogy néhány általam fontosnak tartott megoldatlan kérdésre felhívjam a figyelmet, mert a filozófiai kultúra megalapozása a középiskolában, kultúránk fejlődésének fontos feltétele.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.