A XVII. század tudománya a pedagógiai gondolkodást is forradalmasította. Az új gondolkodásmód és a felhalmozott ismeretek közkinccsé tétele késztette Comeniust, Apáczait, Wolfgang Ratkét, John Locke-ot az iskolai oktatással kapcsolatos reformterveik kidolgozására. A neveléstudomány önálló tudomány rangjára emelkedett. A kor kihívására a választ a hagyományokban, fejlettségi színvonalban különböző országok élenjáró elméi sok hasonlósággal adták meg. Azért nem kizárólagosan a kölcsönhatást kell keresni azokban a válaszokban, amelyek egyezésről vagy azonos törekvésekről tanúskodnak. Comenius, Ratke, Apáczai nem egymás köpenyéből bújtak elő, hanem az ismeretközlés és nevelés új útjait és módozatait keresték koruk tudományának színvonalán. Érdekes, hogy a XVII. századi iskolareformerek legtöbbje a polgári fejlődésben elmaradott országok szülöttje.
Apáczai ésszerűen válaszolt a kor kihívására, az iskola külső és belső rendjének megváltoztatásával akarta elérni, hogy a XVII. század tudománya, gondolkodásmódja, ismeretközlésének módszerei Erdélyben is meghonosodjanak.
A latin nyelvű iskolából az anyanyelv és a természettudományok száműzve voltak, mert az ifjú csak így képes, vallották a latin nyelvű kultúra hívei, a régiek szellemét elsajátítani. Az iskolában az anyanyelvű beszédért büntetés járt, helyenként egy-három dénárt kellett a ,,vétkesnek” fizetnie, vagy bizonyos számú latin mondatot és zsoltárt kényszerből megtanulnia, így volt ez a többi európai országban is.
A reformáció karolta fel az anyanyelvű kultúrát, az első bibliafordítások és irodalmi alkotások törték meg a latin nyelvű kultúra egyeduralmát. Ha volt ugyanis német vagy magyar nyelvű biblia, akkor a híveket írásra és olvasásra is meg kellett tanítani. A természettudományok éppenséggel elkerülhetetlenné tették az anyanyelvű kultúra és oktatás bevitelét az iskolába. A latin nyelvű oktatás egyeduralmának megtörése azonban nem volt könnyű. A reformer pedagógusnemzedékek hosszú harcot folytattak az anyanyelvű oktatás bevezetéséért.
Az anyanyelv és a természettudományok együtt, egyidőben vertek gyökeret az iskolában.
A kezdeményezők között is elsőnek kell említenünk Wolfgang Ratket (1571–1635), aki hat osztályra szervezett iskolájában az alsó három osztályban kizárólag csak németül tanított, latinul a három felső osztályban, mert mindent a természet rendje és folyása szerint kell végezni. A természet rendje Ratke szerint megköveteli, hogy a tanuló anyanyelvén szerezze ismereteit. Előbb mindent az anyanyelven, csak azután más nyelveken.
Comenius alapvető neveléstudományi művét, a Didactica magnát, cseh nyelven írta, hogy népe belőle merítsen szellemi erőt az oktatás megújításához. A nagy cseh pedagógus nem kételkedett abban, hogy a latin nyelvet csak az sajátíthatja el jól, ki ismeri anyanyelvét. „Minden nemzetnek a maga nyelvén adjanak elő mindent” – írta egy helyütt. A bűnök között, amelyekből kifogyhatatlan az emberi természet, a legnagyobb az anyanyelv elvétele, olyan vétek, amelyre nincs bocsánat.
Descartes, hogy „még a nők is megértsék”, egyszerű, világos, hozzáférhető francia nyelven írt művekkel is kifejezte a latin nyelvű kultúra kasztszerű elzárkózásának bírálatát. Szerinte is a természettudományok megismerésére alkalmasabb volt az anyanyelv, az jobban megfelelt a mindennapi élet gyakorlati követelményének.
E kevés példából kitűnik, hogy az anyanyelvű kultúra és oktatás Apáczai előtt Európában és Erdélyben mint a társadalmi és tudományos haladás alapkövetelménye jelentkezett. Apáczai érdeme, hogy korának európai és hazai pedagógiai törekvéseit egységes és kidolgozott reformtervekbe kristályosította. A szűk egyházi és mozgalmi érdekeket háttérbe szorítva az egyetemes fejlődés elengedhetetlen követelményeként fogta fel az anyanyelvű kultúra művelését és iskolák létesítését.
Apáczai az iskolai oktatás alsóbb fokán az anyanyelvű oktatás bevezetését tervezte, hogy az enciklopédikus műveltség, a Magyar Encyclopaedia ismeretanyaga hozzáférhetővé váljék mindenki számára. Még érthetőbben fogalmazva: az anyanyelvű oktatást az elemi iskolákba és a középiskolai tanulmányok alsóbb osztályaiba szerette volna bevezetni. Téves az a felfogás, hogy Apáczai a teljes anyanyelvű oktatást akarta volna megvalósítani. Erre sem ő, sem európai kortársai nem gondoltak. Akadémiai tervében a tizenegy professzorral működő egyetem előadási nyelve, a nyugati felsőfokú tanintézetek mintájára, a latin lett volna.
Apáczai felfogása fokozatosan alakult ki. Iskolatervezetének első változatát a Magyar Encyclopaedia előszavában találjuk. A triviális iskolában először meg kell tanítani a gyermekeket magyarul írni és olvasni, a számtani alapműveletekre és az Enciklopédiában foglalt ismeretekre. Ezt követné az Apáczai által annyira fontosnak tartott négy nyelv – görög, latin, héber, arab – megtanulása. Az előszóban kifejtett tanítást rend annyiban tér el a De studio sapientiaeben található változattól, hogy itt az anyanyelv után a görög tanítását irányozta elő, ami teljesen eltér a XVII. századi iskolai gyakorlattól.
A második változat a De studio sapientiaeban olvasható. Itt is a magyar írás és olvasás képezi a legalsó osztály tananyagát, utána következik a latin, görög, héber, arab olvasás tanítása. A következő osztály tanára az említett négy nyelvnek a grammatikáját oktatná olvasmányok alapján, amelyeket magyarra is lefordítanának. E két tanfolyam elvégzése után a tanuló beiratkozhat az ékesszólás–történelem, logika–metafizika, matematika– csillagászat, fizika–orvostudomány vagy teológia–jogtudomány hallgatására. Apáczai írásából nem lehet megállapítani, hogy ezek a stúdiumok középiskolai vagy egyetemi jellegűek-e. A „jelenlegi kényszerű viszonyokra” való tekintettel Apáczai előterjesztette az erdélyi viszonyokat jobban figyelembe vevő módosított változatát az ismertetett tanítási rendnek. Javaslatot tett arra, hogy a kollégiumok tanárai milyen módon osszák el a tantárgyak tanítását. Az alapfokú tanulmányokat követné a teológia és a jog főiskolai fokon történő előadása.
A Magyar Encyclopaedia tizedik részében találjuk a magyar nyelvű népiskola rendjének, tananyagának összefoglalását. Apáczai a népiskolát tudatosan elkülönítette a középiskolától, ez nemcsak a felosztásból tűnik ki, hanem abból az utasításból is, hogy az anyanyelvű iskolák ne abban az épületben legyenek „melyekben a deákul tanulók vágynak”. A népiskolában az oktatás az írás és olvasás elsajátításával kezdődik, mégpedig a következő beosztás szerint: reggel olvasásra, délután írásra kell oktatni a tanulókat. Az olvasásnak és írásnak legyen célja és értelme, vagyis nem mechanikusan kell rögzíteni az ismereteket, hanem életszerűen, hogy a tanulók megértsék, amit az iskolamester előad. A népiskola az oktatás fundamentuma. Ez a gondolat olyannyira újszerű, hogy Apáczait méltón tekinthetjük a hazai oktatás első igazi rendszerbe foglaló elmélkedőjének. Az elődök elgondolásai, kísérletezései Apáczai műveiben szintetizálódtak, gazdagodtak egységes, az egész oktatást átfogó reformtervvé.
Az elmondottakkal összefügg, hogy a XVII. században a román és német nyelvű iskolai oktatás is jelentős eredményeket ért el Erdélyben. Voltak falvak, ahol a parasztság hozzájárulásával működtek iskolák (Sălişte). Rendezett körülmények között folyt az oktatás a román nyelvű református iskolákban, amelyeket a fejedelmek azért alapítottak, hogy a reformált vallást a román nép között is terjesszék.
A lugosi, karánsebesi, hátszegi, máromarosszigeti, fogarasi iskolákat a fejedelmek támogatásban részesítették. A fogarasi iskola, amelyet Lórántffy Zsuzsánna 1657-ben alapított, egészen a század végéig működött. Az iskola szabályzata előírta a román írás és olvasás tanítását. Szabályzatba foglalták, hogy a román lakosságú falvakban tanító iskolamestereknek jól kell ismerniük a román nyelvet.
Jelentősen növekedett a városi és falusi német nyelvű iskolák száma. A szász városi polgárságnak gyakorlati ismeretekkel rendelkező iparosokra, kereskedőkre volt szüksége. A magyar, román, szász iskolákban az ifjak megismerkedtek a haladó eszmékkel is, amelyek mozgósítóan hatottak a társadalmi és gazdasági elmaradottság ellen folytatott harcban. A román Mihail Halici, a szász Valentin Frank von Frankenstein a magyar Apáczai Csere János tevékenysége példa arra, hogy a XVII. század haladó eszméi milyen mélyen befolyásolták az értelmiség gondolkodását.
A magyar, román, német nyelvű oktatás térhódítása Erdélyben a XVII. század legjelentősebb művelődési vívmányai közé tartozik.
Ami a felvilágosodás térhódítását illeti, Apáczai előtt is történtek kísérletek a skolasztikus tanításnak újjal, korszerűbbel való helyettesítésére. A kísérletezők közül is elsőnek Tolnai Dali János tevékenységét kell megemlítenünk. Tolnai Dali János a puritanizmus szellemében megkezdte a tananyag reformálását. A skolasztikus logika helyett előbb Bisterfeld kis ramista logikáját (Elementa logica, 1635), majd félretéve az óvatosságot, Ramus könyvét kezdte tanítani. Tolnai Daliék az anyanyelvű írás és olvasás terjesztésére törekedve, házról házra járva tanították az asszonyokat és lányokat. Az iskolában a zsoltárokat például a szokásos latin szöveg helyett Szenczi Molnár Albert verseire énekeltette.
Módszertani újításokkal Porcsalmi András és Keresztúri Pál is kísérletezett. Bethlen Miklós önéletírásában szép portré maradt az utókorra a pedagógus Keresztúri Pálról. „Episcopiális” és a filozófiában „arisztotelicus” volt. Nem a tudományokban, hanem a tanításban volt kiváló. Olvasni és írni egyszerre tanította a gyermekeket, arra törekedett, hogy a megértés a megfigyelésből induljon ki, arra támaszkodjék. A szavakat, mondatokat „sem egyebet semmit soha memoriter nem repetáltatott”. A mondattani nyelvtani szabályok megtanulásával keveset törődött, a példák, feladatok kitartó és fáradhatatlan begyakorlását tartotta fontosabbnak. A tanuló „tanuljon dolgot, valóságot először, és azokkal a dolgokkal együtt azoknak neveit, nemeit, minőségét, hadd légyen osztón miből és mivel oratiot és poémát írni”. Keresztúri Pál érdekes módszert használt a román nyelv tanításában. Előbb ezer vagy kétezer szót leíratott – „egy nap hatszáz, sőt többet is mondhatnék, szót megtanultam” –, utána beszédgyakorlatokkal mondatokba foglalták.
Bisterfeld az Európában egyre jobban terjedő új oktatási módszereket és szemléletet hozta Erdélybe. Feltehető, hogy a természettudományokkal is foglalkozott, ezért nevezhették ördögösnek. A diplomáciai ügyek intézése azonban annyira elvonta a pedagógiától, hogy a kezdeményezésnél tovább nem juthatott. E kísérletek azonban nem tudták áttörni a skolasztikus oktatási rendszert. A természettudományokat úgyszólván még elemi fokon sem tanították.
Apáczai öt alkalommal foglalkozott az iskolák tantervével: az Enciklopédia előszavában és a tizedik részében, a gyulafehérvári és kolozsvári székfoglaló beszédében, majd a Barczai Altoshoz benyújtott akadémia tervezetében. Az oktatás alsóbb és felsőbb fokán egyaránt tantervbe vette a természettudományok tanítását Apáczai elképzelése a természettudományok oktatásáról a feudális Erdélyben annyira új volt, hogy erős ellenállást váltott ki a papság és a nemesség körében.
Apáczai erényes, sokoldalúan képzett állampolgárokat akart nevelni. Az iskola – hirdette – olyan közösség, ahol a tanuló lelki nemességet szerez. Ezért az iskola a tanulók otthona kell legyen. A tanár és a diák kapcsolatában a közvetlenséget kereste, a tanár a gyermeket „édesgesse inkább, mint fenyegesse, verje”. A nevelő munkáját a meggyőzés, az ismeretekbe való bevezetés kell hogy jellemezze. Nem az oktalan és céltalan fegyelmezés, az ismeretszerzést gályapaddá változtató szabályok ismertetése, élettől idegen álproblémák memorizálása a fontos, hanem a gondolkodásra, önálló cselekvésre nevelés. Mind olyan gondolatok ezek, amelyeket ma is beírhatunk bármilyen pedagógiai kézikönyvbe.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból)
Megjelent A Hét VI. évfolyama 23. számában, 1975. június 6-án.
