Azt kérdezi tőlem egy barátom, látok-e még reményt? Gondolom azt firtatja, hogy valaha is el lehet-e távolítani ezt a kártevő rendszert az országból, ezt a magát diktátorrá kinövő miniszterelnököt a hatalomból, aki módszeresen tönkre tette az országot. Sikeresen szétbomlasztotta az addig egymásra épülő és egymást támogató társadalmi csoportokat, tudatosan lebutítja a felnövekvő generációt, elüldözte
az alkotó értelmiség színe-javát az országból.
Válaszolhatnám a barátomnak egyszerűen azt is, hogy a minap Bokros Lajost hallgattam a rádióban, aki egy zárójeles mondatában úgy fogalmazott, hogy ez a rendszer elzavarható, akár egy kurta pillanat alatt. Az Orbán rendszer által okozott károk azonban csak hosszú évek munkájával hozhatók helyre. A NER ugyanis – és ez már az én tapasztalatom – beleépült társadalom egészébe. Fizikailag és szellemileg egyaránt.
Orbán “megígérte”, hogy létrehozza a nemzeti nagytőkét. Hát végül is, miután úgy döntöttünk mi magyarok is, hogy a kapitalizmus lenne a létező világok legjobbika, akkor bizony lennie kell magyar nagytőkének is. Máshol azonban ez a tőkés réteg a társadalmi fejlődés szabályai szerint alakult ki. Nálunk viszont ennek gusztustalan és erkölcstelen megcsúfolása történt, amikor nem a gazdaságilag legerősebbek, legtehetségesebbek hajtották végre az eredeti tőkefelhalmozást a szabad verseny szabályai szerint. Orbánék azt a hatalmat használták ki a csókosok kistafírozására, hogy politikai alapon joguk volt a közpénzek felhasználására.
Amit máshol a közpénzek jogtalan eltulajdonításának hívnak, annak legalizálására nálunk éppen a jog eszközeit vetették be. Előbb az volt a divat (talán emlékszünk még), hogy ha valaki elment a Büntető Törvénykönyv mellett, akkor kihúzott belőle, vagy éppen beleírt egy paragrafust. Aztán, rögtön az elején, mindenféle felhatalmazás nélkül gyártottak ezek az Alkotmány helyett egy alaptörvényt. Ez azonban hiába vívta ki minden józan magyar állampolgár felháborodását, azok, akiknek lehetőségük és kötelességük lett volna fellépni az alkotmányos puccs ellen (Alkotmánybíróság(!), bíróságok, rendőrség, katonaság!), bénán néztek maguk elé. Nem tettek semmit.
Amikor az derült ki, hogy ez az alaptörvény sem szolgálja feltétel nélkül a diktátort, akkor azon kezdtek el matatni. Végül a diktatúra kiteljesedett a rendeleti kormányzás minden indokot és észszerűséget nélkülöző bevezetésével. Most még csak meg-meghosszabbítják, három hónappal, de ez sem tart már sokáig.
Rá fog jönni a diktátor, hogy úgyis az történik, amit ő akar, akkor minek itten ez a hosszabbítós színjáték. Ez van! Kész, slussz, passz. Unalomig ismételt dolgok ezek. Lerágott csont, mondhatnánk. Ámde, mint minden olyan rendszer, amelyet az emberekre ráerőszakolnak és amely nem felel meg a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek, törvényszerűen bukásra van ítélve.
Ezek a rendszerek magukban hordozzák önmaguk vesztét. Bokros Lajos ugyan, ha jól értettem, elvetette a marxizmusnak a társadalmi és gazdasági törvényszerűségek mindenkori érvényesülésének elméletét, ám ettől az még működik. “A zemberek” ugyanis mind nagyobb számban ismerik fel, hogy baromira átverték őket. A mennyiségi változások pedig előbb-utóbb minőségi változásért kiáltanak. A társadalom irányíthatatlanná válik és törvényszerűen bekövetkezik a robbanás, amely elsöpri a “Nemzeti Együttműködés Rendszerét”.
Addig még rövidebb-hosszabb időnek el kell telnie. Az embereknek ugyanis rá kell ébrednie például arra, hogy módszeresen szétverték a társadalmi szolidaritás rendszerét, ami a társadalmi kohézió, a nemzeti egység legfontosabb eleme. A tanár, az orvos, a rendőr, a vasutas, a buszsofőr, a diák, a nyugdíjas és még sorolhatnánk, önmagában, mint csoport, nem képes elég nyomást kifejteni a megosztó diktatúrára. A diktátor – aki pár százezer ember számára maga az Isten – csak röhög rajtuk.
Választások előtt kiállít egy újabb világmegváltó pártembert (gazembert) eléjük a semmiből, aki majd megmondja a tutit, bedob valami divatos lózungot. Ezzel tovább forgácsolja az amúgy is már elemeire szétesett politikai szférát. Egyetlen stabil politikai egység van: az állampárt. Erre a legnagyobb veszélyt csak egy hasonlóan egységes politikai tömörülés jelenthet. Ez tény. Erről nem nyitunk vitát.
Ehelyett lényegtelen részleteken vitatkozó törpepártok hirdetik a maguk “igazságát”. Egy-két kivétellel ezek mindegyike a varázsló köpönyege alól bújt ki. Ismeri a feladatát és ideig óráig képes is bomlasztani.
Nem véletlen, hogy mindegyik az egységes és a rendszerváltás mellett elkötelezett DK elutasításában azonos. Soros és Brüsszel mint közellenség-kép ehhez képest sikertelen kísérletnek tekinthető. A diktátor propagandája azt sugallja, hogy a “civileké” a politikai jövő. A nagy “civilek” látszólag mit sem törődnek azzal, hogy a politikai- és választási rendszer pártokra épül. Végül azonban mindig kiderül, hogy ők ezt pontosan tudják (lásd: Juhász Péter és a Milla vagy Márky Zay és az MMM). Az emberek elbutítása módszeresen és láthatólag sikeresen zajlik. Ennek ellenére vagy éppen ezért kódolva van a rendszerben a bukás.
Orbán már annyira tévedhetetlennek hiszi magát, hogy önhittségében lendületesen vezeti az országot az államcsőd, a bukás felé. Ezért azon sincs mit csodálkozni, hogy Gyurcsány Ferenc a DK programjaként azt ismétli folyamatosan, hogy “Készülünk!”. Az orbáni klientúra mára a társadalom és a gazdaság minden szintjén mélyen beépült. A szolgák és rokonok a vezér egyetlen intésére képesek megbénítani az egész országot. Ha tehát a rendszer nem önnön tehetetlensége folytán, törvényszerűen bukik meg és bukik vele együtt a diktátor, akkor annak, aki ki akarja rántani az országot a mocsárból szinte lehetetlen feladattal kell megbirkóznia.
Vagyis ez a rendszer bukásra van ítélve, de meg kell várni az időt, amikor ez a bukás bekövetkezik. Tudom, hogy ez nem túl optimista prognózis, viszont legalább realista.

Forrás: Újnépszabadság