Olvasom és hallgatom a híreket a két színészt ért durva balesetről. Képek ugranak be: a szeretetreméltó, bugyuta Sanyika az Üvegtigrisből, a kenetteljes, ám az emberi gyarlóságoktól sem mentes püspök úr a Mi kis falunkból. A szépséges bárókisasszony a nálam egyébként nem túl nyerő Bátrak földjéből. Horváth Lajos Ottó és Szász Júlia. Egyikük most éppen Capulet, másikuk Julia volt.
Nem csak azért nagy a hírértéke ennek a tragédiának, mert színészekkel történt, hanem azért is mert ilyen súlyos baleset állítólag még nem történt magyar színházban. Még azt sem mondták ki, hogy a két művész maradandó nyomok nélkül éli túl ezt az egészet. A lelki sérülések biztosan örökre megmaradnak. Mondom: olvasom és hallgatom a híreket. Aggódom ezért a két emberért, mintha személyes ismerőseim lennének. De hiszen azok is, mert – mint említettem – láttam őket játszani és volt alkalmam megszeretni a művészetüket.
Biztosan nem vagyok egyedül ebben. Erről meggyőzött a kedves Bolgár úr tegnap délutáni betelefonálós műsora a Klubrádióban (Hadd szóljon!). Sokan és sokféleképpen fejezték ki azt a kórházi falakon is átnyúló szeretetet és aggódást, amiről fentebb szóltam. Bízom benne, hogy ez is segíti a két kedves ember gyógyulását, amit innen is szívemből kívánok nekik.
Nem csupán az együttérzés szavai képezték azonban a tegnapi műsor vezérfonalát, hanem az is központi kérdése volt minden hozzászóló mondanivalójának, hogy kit terhel a felelősség. Alig pár órával korábban hangzott el a bejelentés Vidnyánszky vezérigazgató lemondásáról, amit szinte pillanatokon belül követett a miniszter lemondást elutasító döntése. Várjuk meg a vizsgálat eredményét! – szólt a pödört bajszú, magát roppant komolyan vevő miniszter döntésének indoklása. Borítékolható az éppen szolgálatos háttérmunkás/ok felelősségének megállapítása. Ókovács, Kálomista és az éppen bizonytalan helyzetben lévő Demeter Szilárd azonnali szimpátiájáról és támogatásáról biztosította Vidnyánszkyt. Nem tudom kihagyni, hogy Demeterben nyilván azért rendülhetett meg a bizalom, mert nem akarta elnevezni a Petőfi Irodalmi Múzeumot Mária Teréziáról. Esetleg valami hasonló kurzus-hű alkotóról, mondjuk Bayer Zsoltról. Vagyis a “szakma” kiállt valaki mellett, akinek a súlyos felelőssége nem vitatható, csupán takargatható!
A “kultúrpolitika” megkezdte a söprögetést. Ámde nem csupán a tótumfaktumok tüntetnek a kultúrsámán Vidnyánszky mellett. Több színész is megpróbálta mentegetni, akikről persze tudjuk, hogy ugyancsak a rendszer haszonélvezője. Vagy éppen azzá akar válni, de nem feltétlenül a művészetének magas színvonala mián. Vonzó lehet egy Kossuth-díj, ami akár elérhető közelségbe is kerülhet, ha az illető “jól viselkedik”. Márpedig a jó viselkedés egyik meghatározó eleme Vidnyánszky személye.
Írásom címe: Stockholm szindróma. A művészetben ez – úgy tűnik – már ki is alakult és működik. Emlékeztetőül a “névadókról”: 1973-ban Stockholmban két rabló megtámadott egy bankot. Túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. A 131 órán át tartó összezártság különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire. Olyan városi legenda is keringett, hogy az egyik volt túsz később eljegyezte magát az egyik bűnözővel, ez azonban álhírnek bizonyult. Fennmaradt viszont a Stockholm-szindróma fogalma, amely jelképe lett a gonosz és áldozata megmagyarázhatatlanul kialakuló szövetségének.
S hogy miért beszélek gonoszról? Senkinek a mostani támogatók közül nem volt szava, amikor a magyar színházi élet által tárt karokkal fogadott Vidnyánszky paszományos atillájában eltökélten vezényelte le és avatott kézzel verte szét a magas színvonalú magyar színjátszást. Halálbüntetést mondott ki a független színházakra, amelyek most a teljes kiéheztetés napjait élik. Vagy sokkal pontosabban éppen haldokolnak. Lényegében felszámolta a Színház és Filmművészeti Egyetemet. A “duálisnak” kikiáltott és ma már ugyancsak általa fémjelzett kaposvári egyetemi színészképzésre a 2019-es 419-cel és a 2020-as 440-nel szemben 2021-ben már csak 261-en jelentkeztek. Ez negyvenszázalékos (!) mínuszt jelent. (Itt egyébként ma a tízféléves képzés egy féléve 950 000 forintba kerül!) Eközben Vidnyánszky a korábban sikeres színházból olyan Nemzeti Színházat épített, amelybe manapság ingyenjegyesekkel és iskolai csoportokkal kell megtölteni a széksorokat.
Ezek a tények például nem ingerelték megszólalásra a Magyar Teátrumi Társaságot, amely azonban most sietett felszólítani a minisztert, hogy ne fogadja el a vezérigazgató lemondását. Mindeközben nem tudjuk, hogy az érintett valóban lemondott-e, vagy csupán felajánlotta a lemondását, mert csak ez utóbbi esetben lehet jogszerű a miniszteri döntés. Vagyis úgy tűnik, a szakmai “elit” összezár a nagy ember mellett.
Érdekes emberi magatartások jellemzik tehát a tizenhárom éves Fidesz-diktatúra kultúr- túszait. A költőként és politikusként egyaránt kétes hírnévre szert tett L. Simon Lászlót, aki egy darab ideig a Nemzeti (!) Múzeum igazgatójaként igyekezett megpróbálni magát, tapsviharral búcsúztatták a munkatársai utolsó munkanapján. Ő nem lemondott. Őt kirúgta ugyanaz a miniszter, aki épp megvédi Vidnyánszkyt (vagy aki az összes, arra érdemesebb jelölt helyett ismét kinevezi az Operaház igazgatójává a kártevő Ókovács Szilvesztert!). Az L. Simon melletti kiállás idején emlékezzünk meg egy röpke gondolat erejéig a pályázatában írott elképzeléseiről: Főleg a harmincas évek újraértékelésének szándékával érkezett: „Nem arról van szó, hogy átpolitizáljuk a múzeumi munkát, hanem hogy felkarolandó témákat szállítunk a kormányzati emlékezetpolitikának, illetve hogy a kormányzat számára is fontos kérdéseket szellemileg előkészítjük, megalapozzuk (…) így megelőzhetők az olyan kudarcok, amiket az elmúlt évtizedben számos esetben (szoborállítások, újratemetések stb.) kapcsán megélhettünk.” (SIC!) Vagyis a harmincas évek fasizálódó Magyarországának “átértékelésével” kívánt témákat szállítani a kormányzati emlékezet-politikának úgy, hogy közben “nem politizálja át” a Nemzet Múzeumának tevékenységét. Most ezt az embert több mint 400 múzeumi dolgozó vastapssal búcsúztatta.
Ahogy utánaolvastam, megtudtam, hogy L. Simonnak van felesége. Az asszony pedagógus végzettségű, fitneszedző, mióta azonban a bukott főigazgató régen kilépett a “családi” cégekből, ő igazgatja azokat. Mint hírlik, az elmúlt években eredményesen pályázgatott százmilliós támogatásokra. L. Simonnak tehát nem lesznek anyagi gondjai.
Azt viszont nem tudom, hogy Vidnyánszky, L. Simon és még a helyükön regnáló társaik jelenlegi és volt Stockholm-szindrómás munkatársai nyugodtan fognak-e aludni a jövőben nélkülük vagy további irányításuk mellett.
Forrás: Újnépszabadság