Tetszik tudni, minden alkalommal égnek áll a szőr a hátamon, amikor bölcsek, vagy magukat bölcsnek gondolók felsírnak az éji homályból és megmondják a tutit. A tuti pedig az, hogy nem lesz itt kérem semmiféle összefogás, mert mindig és újra bebizonyosodik, hogy nem lesz. Azt viszont soha, egyetlen ajakról nem hallottam megfogalmazni, hogy miért nem. Holott éppen ez lenne a dolgok lényege.
Megérteni végre, és tudni, hogy ami eddig volt, az miért nem volt jó, úgy, ahogyan volt, hogy többé ne úgy legyen. Csak a hülye az, aki semmiből sem tanul, és agyalágyult demens az, aki már arra sem emlékszik, hogy mi történt tegnap.
2010. óta eltelt tizenkét év, három választási periódus. Mondanék pár nevet. Mesterházy Attila, Botka Gábor, Márki-Zay Péter. Meg tetszik tudni mondani, hogy mi kapcsolja össze ezeket a neveket? Megmondom. Mindhárom “miniszterelnök-jelölt” nagy elánnal futott neki a választási küzdelemnek. De nem a közös győzelem, Orbán elkergetésének szándéka vezérelte őket, hanem a Gyurcsány Ferenc és a DK elleni eltökélt harc zászlaját lengették nagy keményen. Van még egy további közös vonásuk: mindhárom akkorát bukott, mint ide Lacháza.
Ne tessék rámragasztani az ilyenkor már-már obligát “Gyurcsányista, Ferista, bigott DK-s” jelzőt, ugyanis itt és most nem erről van szó. Nem mellesleg én nem a kritikátlan, hanem a kritikus fajtából való vagyok.
Arról van szó, hogy a legutóbbi meg az ezt megelőző két választás során sem Gyurcsány Ferenc megbuktatása lett volna a program. A szereptévesztett népvezéreket most és itt szeretném emlékeztetni, hogy Orbán Viktort és korrupt kormányát kellett volna/kell megbuktatni. Churchill azt mondta annak idején: “Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről”. Mély bölcsesség van ezek mögött a szavak mögött. Felismerni az igazi ellenséget, és segíteni azt, akit igaztalanul és aljas módon megtámadtak.
Ha pedig már itt tartunk, hadd tegyek egy kis kitérőt. Csendben jelzem azok felé, akik az agresszor Oroszország-anyácska dicséretét zengik a háború kitörése óta, s azoknak is, akik álságosan, ámde igen buzgón támogatják ezt az agressziót: Ukrajnát támadták meg, a hazájukat védő ukrán embereket gyilkolják ukrán földek elrablása végett. Most Hitlert éppen Putyinnak hívják. Vagyis aki nem ejti szerét annak, hogy Ukrajnáért szót emeljen, az nem lát tovább az orra hegyénél. Vagy eladta magát, no nem az ördögnek, hanem Putyinnak, az agresszornak. Orbán Viktorról beszélek.
Mármost, visszatérve a kiindulási alaphoz. Lehet, hogy egy pillanatig praktikusnak tűnhetett a karaktergyilkos Orbán és a Fidesz jelszavait átvenni és kiállni Gyurcsány Ferenc ellen a győzelem reményében. Merthogy őt nem szereti senki, vagyis a formális logika szabályai szerint akkor majd az éppen aktuális illető lesz a szeretett ellenzéki vezető, mert lám, ő sem szereti. Okos ember azonban már az első kísérlet bukása után rájöhetett volna, hogy ezzel túl messzire jutni nem lehet. Miért? Mert nem Gyurcsány bitorolja a hatalmat, nem őt kell elzavarni a hatalomból. Mi több! Ő nem is akar visszatérni a kormányzati hatalomba. Viszont tíz év alatt minden gáncs és mocskolódás ellenében gründolt egy pártot, amely – nyugodtan tessék vitatkozni, meg kiabálni – mára körülbelül egymillió tagot, követőt és szimpatizánst tudhat magáénak. Többet, mint az összes többi kis párt együttvéve. Vagyis megkerülhetetlen. Mégsem követelt magának a legnagyobbnak általában járó vezető szerepet. Ámde mégis megpróbáltak a fentebb említett együttműködés-vezérek ellene és nem vele nekiindulni az állítólag általuk a demokráciáért és a köztársaságért vívott harcnak. Megbuktak. Törvényszerűen.
Tegnap is leírtam, ma is nyugodt szívvel leírom, hogy ezeknek a kis pártoknak, de magának Márki-Zaynak és mozgalmának is a Fidesztől függ a léte. Akár tetszik nekik, akár nem. Akár elismerik, akár nem. Ez tüstént nyilvánvalóvá válik, amint megpróbálnak szembefordulni Orbánnal, vagy a pártjuk annyira megerősödne, hogy esetleg veszélyt jelenthetne a Fideszre nézve. Azonnal fel is számolja őket a rendszer. A diktatúra rendszere. Megint mondok neveket. Vona, Fekete Győr, Karácsony Gergely, Jakab Péter meg akikre már nem is emlékszünk. Ezek az emberek valaha mind a népszerűségi listák élén tündököltek. Lassan az előválasztáson oly meggyőző fölénnyel megválasztott Márki-Zay is eltűnik a feledés homályában, amint a kedves vezető úgy látja jónak. Az ember már csak ilyen. Várja a messiást, és aki fehér lepelben, olajággal a kezében érkezik, arról azt hiszi, hogy íme, ő a megváltó. Aztán kiderül, hogy a szimpatikus idegen csak véletlenül járt éppen arra, az olajág pedig csupán a legyek elhessegetésére szolgál.
Az ellenzék vagy a magukat ellenzékinek feltüntető politikusok súlyos és kétoldali szereptévesztésben szenvednek. Elfelejtik, hogy ki és mi ellen folyik a harc. Úgy vélik, hogy mindennél fontosabb az, hogy kivel nem akarnak(!) szövetkezni. Úgy vélik, hogy az ő ellenségük a saját köreikben rejtőzködik. Ha ugyanis netalántán győzne az ellenzéki összefogás – és tessék figyelni, mert itt jön a lényeg –, akkor nem ők lesznek már többé a fontosak, hanem Gyurcsány, a DK és a Feristák. Holott állítólag a demokráciáért és a köztársaságért lobogtatnák ők a zászlót.
De itt kibújik a szög a zsákból. Kiderül, hogy csak és sokkal inkább önnön politikai hatalmukért vállalták a harcot. Ez is hübrisz. Most nagyon divatos szó lett a hübrisz. Számukra tehát nem az ország sorsa a fontos. Sokan pedig, akik bíztak és bíznak abban, hogy Orbán megbuktatható, ezek miatt a karrieristák miatt mára már becsapva és elárulva érzik magukat.
Joggal. Akkor aztán jönnek a zokogó, Fidesz-trollokkal is jól megtámogatott kóristák: ez nem ellenzék, ezek csak a pénzért ülnek a parlamentben, ezekkel nem lehet győzni, hagyjanak engem békén… Nem veszik észre, hogy manipulálják őket, gyengítik az ellenzék ellenállását. Akarva-akaratlanul is a diktátor kedvébe járnak, a diktatúrát erősítik. Papírtigris ellen harcolnak kutyapárttal, és lassan már az sem zavarja őket, hogy egy bűnöző túszaiként kell élni az életüket. Magyarország így süllyed bele a Stockholm szindróma nyomorúságába.
Orbán meg, aki ennek a szisztémának a magyar változatát kitalálta, röhög a markába. Rajtunk röhög, ezért szabadjon megjegyeznem azoknak, akik feledékenyek, vagy rosszul értelmezik a köröttünk lévő világot. A magyar emberek ellenségét nem Brüsszelnek, Sorosnak és Gyurcsánynak hívják, hanem Orbánnak, Lázárnak, Matolcsynak… Talán egyszerűbb ha azt írom: a magyar kormánynak és a magyar miniszterelnöknek.
Forrás: Újnépszabadság
