Olvasom a híreket, és eszembe jut egy régi történet. Lehet annak már tizenöt éve is, hogy feltörték az autómat. A helyzet komikumához tartozik, hogy éppen a Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálat épülete előtt parkoltam, amíg odabent végeztem a (hivatali) teendőimet. Szóval feltörték az első ablakot, és ellopták az anyósülésen hagyott táskámat, benne az összes iratommal. Sajnáltam magamat is és az elkövetőt is, hiszen abban a táskában csak pár semmire sem jó papírt találhatott, pénzt egy fillért sem. Nekem viszont ott volt a feljelentés, az új igazolványok kérvényezése, az utánjárás és a költségek, a betört ablak javíttatása.
Már el is felejtettem volna az egészet, amikor – talán egy évvel később – idézést kézbesített nekem a postás – bűnügyben. Meglett a személyi igazolványom, de nem úgy, ahogyan gondoltam. Nem azt akarták nekem átadni a rendőrségen (közben már amúgy is csináltattam magamnak újat), hanem tanúként hallgattak ki egy csalássorozat valószínű tetteseként. Még mielőtt gyanúsítottá “léptettek volna elő”. Mint kiderült, valaki az én igazolványommal öregektől csalt ki nagyobb összegeket mindenféle mesével. A több mint húsz sértettnek okozott kár több millió forintot tett ki. Az egyik néninek volt annyi esze, hogy felírta a szélhámos nevét, adatait és személyi igazolványának számát. Így jutottak el hozzám. Persze nem tellett sok időbe, hogy a feljelentés jegyzőkönyvével igazoljam: a csaló lopott okmányt használt, az én papírjaimat.
Néhány hét telt el, amikor értesítést kaptam, hogy elkapták a csalót és gyorsított eljárásban felelősségre is fogják vonni. Aztán megkaptam a fővárosi bíróságtól az idézést a bűnügyben tanúként. Időben érkeztem a tárgyalásra. A folyosón már ott üldögélt egy – nem tudom másként fogalmazni – dagadt fiatalember és egy ügyvédi taláros úr is. A dagi, aki úgy nézett ki, mint aki kettőig sem tud számolni, felkötött karral, vastagon bekötözött fejjel várakozott. Még a fél szeme is le volt ragasztva. Nyakában egy úgynevezett holter lógott, ami egyenletes időközönként mérte a vérnyomását. Szóval láthatóan nagyon beteg volt az az illető. Alig élt. De már hívták is a bíró elé, és akkor derült ki, hogy itt bizony az elkövetővel álltam (ültem) szemben. Ez az ő büntetőügye.
A dagi ügyvédje kíséretében és támogatásával bevonszolta magát a bíró elé, akivel nyilván közölte, hogy ő most alkalmatlan mindenféle tárgyalásra, és halasztást kért. A bíró elnapolta az ülést, és két hét halasztást rendelt el. Ennek én nem örültem, hiszen már aznap is ráment vagy két órám erre a számomra tök értelmetlen eljárásra. Mikor a nagybeteg elhagyta a helyszínt, ezt meg is említettem a bírónak, aki abszolút megértette az álláspontomat. Felkérte a jegyzőkönyvvezetőt, hogy foglalja írásba a tanúvallomásomat és csatoljuk hozzá az okmányok ellopása ügyében felvett jegyzőkönyv másolatát. Majd ezt ő szóban ismerteti a tárgyaláson, és akkor már nekem nem is kell megjelennem többet. A fiatalember viszont rosszabbul fog járni, mondta, mert megpróbálja kivonni magát az eljárás alól. Úgy gondolja, hogy ezzel a díszlettel és sminkkel, amit itt felvonultatott, majd jól el tudja húzni az időt. “Én meg úgy gondolom, hogy csak maga alatt vágja a fát. Senki nem szereti, ha hülyének nézik. Még én sem.” – mondta a bíró.
Olvasom a híreket, meg a bulvárba is bele-belenézek, és elgondolkodom. Mindig vannak ügyeskedő, magukat dörzsöltnek és okosnak gondoló emberek, akik azt hiszik, hogy ők meg tudják úszni a rájuk jogerősen kirótt büntetést. Engem amúgy az sem zavar, ha Hajdú Péter – aki nem vitatja, hogy a barátja áramot és gázt lopott és ezért jogszerűen ítélték börtönre – “gyáva szarházinak” tart. Ahogyan ő fogalmazott, már-már Bayer Zsótti magaslatait ostromolva: „Lenézem azokat, akik most belerúgnak Lajcsiba, gyáva sz*rházinak tartom mindet”. Csak azt nem értem, hogy ha a tolvaj barátja nem akar vagy nem mer bevonulni a börtönbe, akkor miért én vagyok a “gyáva szarházi”.
Forrás: Újnépszabadság