Pár napja Orbán Viktor gunyorosan odavetett egy mondatot a Facebook profiljára: “Öröm látni, hogy Martin Schulz visszatért a nyugdíjból. Most ő akarja eldönteni, hogy ki európai és ki nem. Úgy tűnik, hogy egyesek nem tudják elengedni a #kommunizmust.”
Az utolsó mondat számomra ugyan kissé talányos, hiszen Schulz úr soha nem élt a “kommunizmusban”, ellentétben a hajdani KISZ-titkárral. Így aztán legfeljebb olvasmányélményei lehetnek arról,hogy milyen volt az élet 1990. előtt a vasfüggöny mögött. Ellentétben a hajdani KISZ-titkárral, akinek párttitkár volt az apukája.
Igazából ezt a nyugdíj-dolgot sem igazán értem, hiszen Schulz úr csupán lemondott a pártelnökségről, miután személyes politikai terveivel ellentétben 2017-ben létrejött a német nagykoalíciós kormány, amelynek összetételét az Európai Parlament hajdani elnöke nem tartotta elfogadhatónak.
Orbán egyébként Schulznak arra a pár nappal korábbi kijelentésére célzott, hogy “azok a populisták, mint Orbán és Kaczynski legfeljebb csak a haszon elve alapján tartják fontosnak az uniót, már ha egyáltalán. Értékekről esetükben szó sincs. Őket maximum pénzzel lehet megnyerni, bár Orbán Viktor újabban olyan jelzéseket küld, hogy már az sem érdekli. Merthogy megvásároltatja magát a kínaiakkal és az oroszokkal.”
Az is figyelemre méltó, hogy ebből a pár mondatból mindössze az európaiság szellemének hiánya jutott el Orbán tudatáig. A populizmus, a haszonlesés, a politikai prostituálódás, a megvásárolhatóság, az orosz és kínai érdekek kritikátlan kiszolgálása, mint – finoman fogalmazva – észrevétel el sem jutott a tudatáig. Persze dehogynem, csak ezzel – nyilván mert tudta, hogy Schulznak tökéletesen igaza van – nem óhajtott foglalkozni. Magyarán elengedte a füle mellett. Inkább felvette a sértett kormányfő magatartását: honnan veszi magának bárki a bátorságot, hogy megmondja, hogy ő micsoda és egyáltalán, ki kicsoda? Ki európai és ki nem? Hát az a helyzet, hogy ha valaki, akkor Martin Schulz pontosan tudja a választ ezekre a kérdésekre, és éppoly pontosan tudja azt is, hogy kicsoda Orbán Viktor.
Mint ahogyan egyébként ezt mi itt, e kicsiny hazában ugyancsak meglehetősen sokan tudjuk. Orbán azonban megsértődött, mert őróla senki ne mondja meg, hogy kicsoda, micsoda. Itt tulajdonképpen meg is állhatnánk, hiszen Orbánt ismerve a további eszmefuttatások teljességgel feleslegesek. Lennének. Ámde a minap történt egy másik eset is. Egy ukrán Facebook oldalon megjelent a hír, miszerint Magyarország beleegyezett, hogy Sándor Fegyir “árokprofesszort” nevezzék ki Ukrajna magyarországi nagykövetévé.
A poszt Fegyir Sándor oldalán is megjelent, és erre figyelt fel bizonyos Gyopáros Alpár, a Fidesz országgyűlési képviselője, kormánybiztos. A képet látva azt írta a poszt alá: „Nagyon sajnálom, de nem tudom elolvasni a cirill betűket… Hogy hívják ezt az embert?” Egy másik kommentelő segített rajta, felhomályosította a tudatlan politikust. Ekkor Gyopáros közölte: „Köszönöm! Máshol mást olvastam. Ezek szerint nem magyar az ember.” Ez a megjegyzés valóban meglehetősen Alpári volt, bár tudom, hogy nem illik a nevekkel viccelődni. Mentségemre legyen mondva: nem én kezdtem! Gyopáros Alpár ezek szerint úgy véli, hogy neki joga van megmondani: ki a magyar és ki nem az. Már csak azért is ízléstelen, mondhatnánk, hányingerkeltő ez a fajta diszkrimináció, mivel éppen az ő pártja és kormánya, a Fidesz-KDNP volt az, aki célul tűzte ki, hogy egy millió határon túli magyarnak adjon állampolgárságot és európai (!) útlevelet.
Ha azonban a magát magyarnak valló, a hazája fegyveres védelmében résztvevő Fegyir Sándor cirill betűkkel leírt nevét ő nem tudja elolvasni, akkor Fegyir Sándor nem lehet magyar. Még akkor sem, ha időközben Novák Katalin aláírta Fegyir Sándor nagyköveti befogadó nyilatkozatát. És még akkor sem, ha maga Fegyir Sándor ukrajnai magyarnak vallja magát.
A két történet tanulsága az, ha egyáltalán le kell ezt a tanulságot vonni, hogy Martin Schulznak nincs joga megmondani, hogy ki európai és ki nem, Gyopáros Alpárnak viszont joga van megmondani, hogy ki magyar és ki nem. Úgy látszik Gyopáros Alpár nem tudja elengedni azt a fránya kommunizmust. Akármit is jelentsen ez.
Utóirat
Ez utóbbi esetről eszembe jut egy réges-régi történet. Valamikor 1849-ben Őfelsége I. Miklós, minden oroszok cárja, továbbá lengyel király és finn nagyherceg, jártában keltében egy csapat rongyos férfire lett figyelmes, akiket fegyveres katonák kísértek. Az egyik fogoly mintha ismerős lett volna, ezért magához intette a keret parancsnokát, és megkérdezte.
– Mondja csak jóember, ki az a szakadt ruhás, bajszos szakállas illető ott a foglyok között?
– Ezek mind rebellis magyarok. Az az illető ott egy különösen veszélyes lázító. Azt állítja magáról, hogy valami híres magyar nemzeti költő. Valami Petrovics, vagy Petőfi Sándor.
– Én ugyan nem olvastam egyetlen ilyen nevet sem vagy bármit, amit ez az ember írt volna. Lövésem sincs a latin betűkről, nekem az kínai. Csak az orosz cirill betűket olvasom, vagyis úgy költő ez, ahogy maga vagy én. No, vigyék csak őket a messzi Szibériába, Barguzinba! Ott nem fognak tudni semmiféle rebelliót kelteni.
Akkor minden oroszok cárja kegyesen intett a katonának, és a szerencsétlen magyarok csoportja tovább indult Szibériába. Mindez pedig azért történhetett meg, mert őfelségének eléggé hiányos volt a műveltsége…
Forrás: Újnépszabadság