Egy jó barátom, öreg bajtársam (ez olyan divatossá vált megint, ez a szó a mostani harci körülmények közepette!) írja a Facebookon: „Olvasom: “Magyar az, akinek fáj Trianon!” Akinek fáj, az mit szeretne? Hogyan tovább? Akinek nem fáj, csak elfogadja az adott történelmi szituációt (vesztes háborúban való aktív részvétel következménye, a helyzetet nem reálisan értékelő gőgös külpolitika), az nem magyar? Ha nem magyar, akkor mi?”
Aztán olvasom az okos hozzászólásokat.
Van olyan hozzászóló is, aki a ma már ezerszer átkozott és a sárga földig lehordott orosz-szovjet forradalmárt idézi „Katonailag lehet, hogy nem volt vesztés, de politikailag mindenképpen. “Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje… hallatlan béke, rabló béke… ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak” – Vlagyimir Iljics Lenin, a Szovjetunió vezetője (a Szovjetunió mellett az USA sem írta alá a diktátumot, Lengyelország pedig nem ratifikálta. Mi nem tehettünk mást késsel a torkunkon!!!!).”
Nem fogom az összes okosságot idehozni, pedig érdemes lenne, helyette hadd mondom el inkább, hogy szerintem miért hazug és gonosz ez az állítás. Nem csak azért, mert hazug és gonosz volt, aki ezt kitalálta. Horthy Miklós őfőméltósága, akinek utasítására a magyar kormány két legalacsonyabb rangú minisztere aláírta a megállapodást. Aztán meg jött a Nem, nem – soha! Meg a Csonka Magyarország nem ország…
Ezt már milliószor kibeszéltük. Nem csak azért, mert remek elterelő duma ez a jobboldal számára mindenkor, amikor éppen a saját disznóságairól igyekszik elterelni a figyelmet. Sepregessünk a Trianoni palota udvarán, ne az ő disznóürülékes pitvarukban.
Nem csak az a magyar, akinek fáj Trianon. Ezt szögezzük le egyszer, s mindenkorra. Nem csak a fehér heteroszexuális, apa férfi, anya nő családok magyar családok. Michelangelo és Rodin sem azáltal vált korszakos alkotóvá, hogy egyforma szép széklábakat faragott. Trianon elfogadása vagy negligálása a mai magyar társadalomban nem mértékegysége az emberi minőségnek. Csupán az emberek további megosztásának egy gonosz és ostoba eszköze, lejárt lemez, amelynek egy modern, egységesülő Európában még csak létalapja sincs. Áldozási ostya a lebutított fajmagyarok szabadcsapatainak. a Ámde, minél megosztottabb egy ország népessége, minél inkább azt keresik az emberek, hogy mi választja el őket egymástól, annál gyengébbé válnak mint nemzet. Mi több! – nem is nemzet az már, csupán az egy területen élő emberek sokféle, egymásra acsarkodó csoportja. Erőssé az tesz, ami összeköt.
Mást mondok! Nyilván ez sem fog azoknak tetszeni, akik össze-vissza kommunistáznak (sokszor leginkább azok, akiknek erre a legkevesebb okuk lehetne!). A ma embere számára minden, ami rossz, az kommunista. Általában a politikai ellenfél a legnagyobb kommunista. Ezt mondják, miközben a sztálinizmusra, Kim Dzsongun-ra, Észak-Koreára, Kínára vagy Vietnamra gondolnak. Vagy épp – Uram irgalmazz! – Orbán Viktorra. Holott ezek/ők nem kommunisták, semmi közük a kommunizmushoz. Legalábbis semmivel sem több, mint Trianonnak a magyarsághoz. Tessék utánanézni, hogy mit akarnak a kommunisták, és tüstént meg tetszenek majd érteni, hogy miért fél tőlük minden kizsákmányoláson és osztályokon alapuló társadalom uralkodó osztálya és vazallusai, mint ördög a tömjénfüsttől!
Ideje tudomásul venni, hogy Trianonnak azért kellett törvényszerűen megtörténnie, mert a gazdasági és katonai erőfölényben levő tengelyhatalmak ki akartak iktatni egy tömegénél fogva hatalmas és befolyásos országot a politikai térből. Felszabdalták hát kis részekre. Úgy gondolták, hogy ez jó lesz, és jó lett. Nekik! Nyertek vele és általa. Ahogyan Jugoszlávia szétdarabolása és a Szovjetunió részekre bontása is ezen az elven történt meg. A nagyobb gazdasági erő felmorzsolta a kisebbet. A háttérben mindenkor a gazdasági nagyhatalmak, ha tetszik a nagytőke érdekei domináltak. A sok kis ország sok új piacot jelent. Még több pénzt és még több profitot. Tessék mondani, akkor most az sem jugoszláv, akinek nem fáj Jugoszlávia szétverése? Nota bene: nem is igazi orosz, ukrán, tatár az, aki nem sikongat a kíntól a valaha volt Szovjetunió felbomlása miatt? És ha netán mégis fájna nekik, akkor mi lesz? Újra összeállnak? Nem, nem, soha! Ugye, milyen megmosolyogtató?!
Mást mondok. A saját korában talán legnagyobb világhatalom, Nagy-Britannia már csak emlék. A Brit Nemzetközösséget is ma már lényegében csak a sport, a Nemzetközösségi Játékok éltetik.
Az sem a világ csodája, hogy a két szembenálló világhatalmi tényezőnek, az USA-nak és Oroszországnak egyaránt szálka a szemében az Európai Unió, mert geopolitikailag és gazdaságilag is roppant erős. Vagyis versenytárs, akit mindketten megpróbálnak meggyengíteni, legyőzni. Az USA ma ugyanígy tekint Kínára is, miközben azon aggódik reggel és este, hogy nehogy Putyin, Hszi Csin-ping és Kim Dzsongun túlságosan szorosra találja fűzni a kapcsolatokat.
Ostoba kérdésre nehéz értelmes választ találni. Nem a Trianon előtti „Nagy-Magyarországot” kell mennyországgá kikiáltani és visszasírni. Ez megosztó és értelmetlen. Van minekünk modern, korszerű és erős szövetségi rendszerünk, amelyen belül lassan feloldódnak és jelentőségét vesztik a határok, és ezzel együtt a társadalmi különbségek is csökkenni fognak. Beteg elmék hatalmi tébolyában persze megfordulhat a Nagy-Magyarország feletti uralkodás irreális lehetősége. Ha hagyják. Ha hagyjuk. Mi, akik benne élünk.
Talán ellenmondásnak tűnik, de mégis ezt a modern, közös Európa-eszmét kell erősíteni annak is, aki ma a „szétszakított nemzettest” felett siránkozik. Erős Európai Unióra van szükség, és akkor nem kell majd olyan mondvacsinált problémákon rágódnunk, hogy „ki a magyar?”. A határok feloldódásával ugyanis a magyar nemzet és a magyar kultúra is újra erős és egységes lesz. Európában mindenki magyar, aki magyarnak vallja magát.
Akit viszont csak a Trianon felett érzett fájdalma tesz magyarrá, hát az úgy járt.
Rovat: VÉLEM ÉN