Tegnap az történt, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie. Volt már ilyen, persze, mármint, hogy olyasmi történt ebben a hazában, aminek nem lett volna szabad. Lényegében több mint tizenegy éve zsinórban történnek ilyen dolgok. Ez a tegnapi azonban olyan volt, mint amikor valaki odarondít a nappali szoba közepére. A nappalit ugyanis mindenki látogatja. Az is, aki ott lakik és az is, aki csak vendégségbe érkezik. Nem véletlenül hívták elődeink, őseink tisztaszobának.
Tegnap az történt, hogy az ország, amelyet ma Magyarországként azonosíthatunk, korábban Magyar Köztársaság névre hallgatott, recsegve és ropogva valóban és félreérthetetlenül ketté szakadt.
Nem tudjuk, hogy ez most a vég kezdete-e vagy már a vég maga. Azt viszont tudjuk, hogy itt akkora disznóság történt, amit nem lehet olyan félvállról elintézni, ahogyan azt a libalegelők hétvégi focipályáin kulturálódott suttyótól megszoktuk: nem tudtátok megcsinálni, oszt jónapot. (Gúnyos röhögés). Az ellenzéki előválasztás meghackelése nem vicces, nem komilfó és nem kimagyarázható. Még akkor sem, ha csupán itt és most vált nyilvánvalóvá és egyértelművé sokak számára, hogy ez az ország egy hatalmi tébolyban szenvedő illető groteszk haláltáncának terepévé vált, aki már csak a csalásban, a rombolásban, a szövetségeseink és a honfitársai elleni permanens háborúban érzi viszonylagos biztonságban magát.
Az ellenzék több mint tizenegy éve korrekt módon igyekezett betartani a játékszabályokat, amelyeket nem ő hozott, amelyeket nem vele közösen állapítottak meg. Hiába tudhatott már az előző választások során is több, nagyobb támogatottságot maga mögött. Hiába voltak egyértelmű jelzések és nyílt bizonyítékok arra nézve, hogy a választás törvényességének felügyeletéért felelős kormány (!) az illetékes kormányzati intézmények aktív közreműködésével (!) elcsalta a választásokat, csendben tudomásul vette az eredményt. Nem voltak zavargások, nem voltak atrocitások sem a fővárosban sem a vidéken. Ez a mi köreinkben nem szokásos kifejezési módja a csalódottságnak. Mi ugyanis hiszünk a jogállamban, hiszünk abban, hogy amikor annak eljön az ideje, akkor nem az erőszak, hanem az igazság diadalmaskodik. Ha nem előbb, akkor utóbb.
Van ennek az országnak egy másik, az előző bekezdésben leírt oldalától független oldala is. Ennek az oldalnak van egy diktátor hajlamú, pszichopata, szociopata vezetője, aki az átlagosnál egy viszonylag kevésbé művelt és a társadalmi kérdésekre cseppet sem érzékeny, kevésbé kifinomult, és egy az egyszerűen csak az önös-önző érdekei által vezérelt heterogén csoport élén állva körömszakadtáig védi a hatalmát.
Orbán Viktornak hívják ezt az embert, akinek az uralma a hazugságra és a követőinek a félrevezetésére, tévedésben tartására épül. A hatalmát, akárhonnan is nézzük, nem arra használja, amire az általa betöltött funkció predesztinálná. Egyetlen eszme élteti: olyan gazdagságot halmozni fel maga és közvetlen környezete számára, amely lehetetlenné teszi azt, hogy egyszerűen kiírják a magyar közéletből. Nem lehet olyan erő, nem lehet olyan mindent lebíró akarat, amely őt demokratikus eszközökkel kimozdíthatná abból a helyzetből, ahonnan minden korlátozás nélkül érvényesítheti akaratát, és bármikor felülírhatja akár a többségi akaratot is. Beteges gondolkodás, beteg vágyak, beteg elme Orvosért kiált a beteg, bíróért a bűnökkel terhelt elkövető. Orbán Viktornak mennie kell!
A tegnapi nap az ellenzék számára ünnep volt. Megmozdult az ország nagy része. Fiatalok és öregek. Hosszú sorok álltak az előválasztási sátrak előtt. Jó hangulatban vártak a szavazni vágyók a sorukra, hogy leadhassák a szavazataikat a jelöltjeikre, akik várhatóan képesek lesznek legyőzni Orbán vazallusait egy demokratikus megmérettetés során. Orbán – talán külföldi segítséggel – belerondított ebbe az ünnepbe. Talán hajtotta őt a szégyen is, amelyet a politikai ellenfelei ellen indított aláírásgyűjtés kudarcos érdektelensége miatt kell elszenvednie. Az előválasztás elleni akciójával most világossá tette, hogy egyáltalán nem érdekli az emberek véleménye, csupán a saját hatalmának megőrzése.
Ha kell, ehhez kész idegen segítséget is igénybe venni. Ismerős a helyzet, ugye?
Még egy dolog nyilvánvalóvá vált tegnap a számunkra. Immár nincs semmi kétség, hogy ugyanezt meg fogja tenni a jövő évi választások során is. Tudja, hogy a bőrére megy a játék. Semmi okunk az optimizmusra. Miképpen arra sincs, hogy naiv hittel játsszuk el az ő kedvéért, hogy Magyarország demokratikus jogállam. Tegnap ugyanis véglegesen és világosan kiderült, kiderült: a diktátor számára ezek a szavak semmit nem jelentenek.
Még pontosabban Orbán Viktor küzdelme egyértelműen arra irányul, hogy felszámolja a demokráciát és a jogállamot. Számára már nincs más út és nincsen visszaút sem. Vagy a példakép keleti autokráciák módszereinek másolása, vagy a bukás.
Ha pedig ez így van, akkor Orbán Viktornak az ország beteg részével egyetemben a legrövidebb időn belül mennie kell. Ha Magyarország egészséges része nem tudja elmozdítani a fékevesztett diktátort, ha az egészséges Magyarország gyenge lesz és nem kap meg minden segítséget, ami kijár neki a demokratikus országoktól, Európától és a többi szövetségesétől, akkor ez a másik, súlyosan beteg Magyarország hosszú időre győzedelmeskedni fog.
Ez pedig már nem csupán a belpolitikai és az egyéni érdekek sérelmével fog járni.
