Kell hogy legyen abban valami felemelő, hogy Magyarország élen jár az üldöztetéseket elszenvedő bármely népcsoport védelmezőjének szerepében. Mondom, kell hogy legyen, de nincs. Éspedig azért nincs, amiért a cirkuszi bohócnak piros orra, nagy cipője és kenderkócból készült nagy lobonca van. Mégis mindenki tudja, hogy amikor kilép az öltöző ajtaján az előadás után csak egy kopott farmert és agyonmosott pólót viselő kortalan illető, akit már a cirkusz kapuján kívül sem ismer meg senki. Ez egy afféle metafora lenne, ha nem lenne annyira igaz, hogy a helyzet lényegében még ennél is rosszabb.
Nem vagyok hívő ember. Vannak azonban dolgok, amelyeknek igazáról meg vagyok győződve, és vannak más dolgok, amelyekben hiszek. Utóbbiak általában az emberhez köthetőek, és rendszerint bizonyos nemes emberi vonások és gesztusok körébe sorolhatók. Ez a szélesebb, társadalmi méretű mozgásformákra is igaz, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik ezek felesleges, céltalan, vagy eredményre nem vezető volta. Erről majd később.
Orbán Viktor, miután szakított a liberalizmussal, örök és megbonthatatlan barátságot kötött az igen kegyes Semjén Zsolttal (akiről máig nem tudjuk, hogy doktor, avagy csak egy csaló, szélhámos, címbitorló, de ez egy másik kérdés). Orbán ugyanis rájött, hogy ha oly sok elődjének a közeli és régmúltban jó partnere és eszköze volt az egyház, de főleg a papság, akkor ez általa is kiválóan felhasználható. Úgy döntött, hogy ő is a kegyes hívő és gyakorló keresztény bőrébe bújik. Hiszi, aki akarja, de ő bizony misére jár („Ember! Most jövök a templomból!”), és misét is mondanak érte, meg hálát adnak az Úristennek, hogy idetette nekünk erre a világra. Sőt, immáron oda jutottunk, hogy ő maga hirdet igét válogatott közönség előtt Tusványoson. Ha hívő lennék azt mondanám, hogy ez blaszfémia. Én azonban meggyőződéses ateista vagyok. Erről dacosan számot adtam a népszámlálás során is, ahol a vallási hovatartozásomat is – megítélésem szerint illetéktelenül és jogsértő módon – firtatták. Tetszik tudni: állítólag lelkiismereti és vallásszabadság van. Kinek mi köze ahhoz, hogy miben hiszek. Én azonban, mintegy gyónásképpen, megvallottam bűnömet.
Orbán viszont hazudik, amikor beírta valamely felekezetet a kérdőívbe, már ha egyáltalán kitöltötte azt. Ha igen, az sem ér többet, mint a vagyonnyilatkozata. Ez is egy különbség közöttünk. Miképpen az is, hogy miközben én ugyan ateista vagyok, mégis tisztelem a hívő emberek érzéseit, világnézetét és hitét, meg nem fordulna a a fejembe, hogy zsinagógába fedetlen fővel, vallásos ember temetésén kalapban jelenjek meg. Nem bocsátkozom hitvitába sem. Részben, mert a felkészültségem más irányú, részben, mert eleve kilátástalan lenne a szellemi párbaj. Mintha, mondjuk, egy Orbán-hitű öregasszonyt akarnék meggyőzni arról, hogy az ő szeme világa, földre szállt szentje lopja ki minden pillanatban a zsebéből a nyugdíját és lopja el a nyugalmat is az életéből. Nem hinne nekem.
Tudjuk viszont, hogy a kereszténység védelmezése manapság felvállalt állami, kormányzati feladat. Korábban volt ugye egy illető, aki felelős volt. Ő volt az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkár. Ez a helyettes államtitkárság az Emberi Erőforrások Minisztériumából a Miniszterelnökségre, ezt követően pedig államtitkársági szintre került. A helyettes államtitkár annak idején járta a világot és ahol keresztényüldözést látott vagy tapasztalt, ott felemelte a szavát, lóbálta a keresztet és a füstölőt. Gondolom áldást is osztott és átkot is szórt, kinek-kinek érdeme szerint. Pénzt azt viszont számolatlanul költött. No nem a sajátját, hanem a miénket, az adófizetőkét. Olyan helyeken, amelyeknek a létezéséről az egyszerű magyar ember nem is tud.
Ezeket a dolgokat ma már a miniszterelnökségen, államtitkári szinten intézik. Nem fogom untatni számokkal a tisztelt olvasót, de nap mint nap halljuk, hogy a világnak épp melyik tájára, mely ország mely templomára vagy gyülekezetére ad a magyar kormány milliárdokat. Megintcsak nagy kegyesen.
Az illető úr felel a kisebbségpolitikáért is. Ezért aztán a határon túli magyarokra is jut ideje. Oda is tol pénzeket szép számmal. Erdély, Felvidék, Újvidék, Kárpátalja lelki vigaszát az anyanemzet jótékonykodása révén a szép új templomok és kegyhelyek teszik teljesebbé. Ugyancsak a magyar adófizetők milliárdjaiból. Azt hihetnők tehát, hogy magyar részről minden rendben van a hívőket, a keresztény hitűeket illetően. A zsidók, buddhisták, iszlamisták stb. már más kérdés, de hát az az ő bajuk, hogy más vallásúnak születtek. Egyéni szociális probléma.
Ámde mit tegyünk az olyanokkal, akik magukat kereszténynek vallják, úgy is élnek, azt is teszik, amit a hitük és meggyőződésük diktál, és az állam mégis kiközösíti, páriaként kezeli őket?! Gondolok itt példának okáért és legelébb is a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségre (MET), az Iványi Gábor nevével fémjelzett tiszteletre méltó egyházra.
Orbán Viktor személyes bosszúja, gyűlölete, acsarkodása következtében ők például intézményes keresztényvédelemre szorulnának. Nap mint nap meglopják őket ilyen-olyan ürügyekkel – állami közreműködéssel! Működésük, létük és kétségbeesett harcuk a túlélésért mégis példaértékű. Sok szegény és nélkülöző ember köszönhet a MET-nek és aktivistáinak egy-egy tál meleg ételt, azt, hogy fedelet tudhat a feje fölött, védelmet kap és túlélést remélhet a fagyok, természeti csapások idején. Ez azonban nem hatja meg Orbánt és az általa irányított keresztényüldözőket. Ismerjük a miniszterelnök életfilozófiáját: ha lehetőséged van rá, ne mulaszd el elpusztítani az ellenfeledet. De lehet, hogy ellenséget mondott. Neki Iványi Gábor az ellensége.
Viszont az emberek bíznak az atyában (nem tudom, szokás-e őt így nevezni, de minden tekintélye és jósága megvan hozzá). Az emberek adnak, az emberek ahogy szerény
képességeikből telik adományoznak a MET-nek, hogy fennmaradhasson. Úgy gondolom Semjén, vagy Soltész Miklós urak, nota bene a KDNP és a Fidesz egyetlen potentátja sem küldött soha egyetlen fillért sem a MET megsegítésére, de még az adója egy százalékát sem ajánlotta fel nekik. Már ha fizetnek adót egyáltalán. Pedig abból azért elég szép kis summa jönne össze. Lehet persze azt mondani, hogy a MET Orbán személyes ügye.
De ki védi meg azokat a híveket, akik Isten különös kegyelme folytán melegnek születtek? Ráadásul ezt meg is vallják. Hodász Andrást például az egyház “már nem tudta elkísérni az ő útján”. Az amúgy állítólag keresztény Szemlélek is ez okból vált meg tőle. Perintfalvi Rita maga írta meg, hogy milyen brutális és nemtelen támadásokkal kellett szembenéznie – nő létére –, mert “képes volt” a hivatalos – értsd LMBTQ ellenes – egyházi dogmák ellen felemelni a szavát. No és persze olyan más esetekben is felszólalt, amelyek a keresztény normákkal nyilvánvalóan szembemennek.
Ez a két-három eset csupán néhány csepp, amelyben tükröződik egy egész háborgó tenger. Magyarul a magyar katolikus egyház diszkriminál, különbséget tesz ember és ember, hívő és hívő között. Ráadásul azon az alapon, hogy osztja-e bizonyos (papi és kormányzati) körök hivatalosként elfogadott véleményét, avagy sem. Holott, mint hirdetni szokták, az Isten mindenkit egyformán szeret, mindenkit egyformának teremtett erre a világra.
Ha tehát megkérdezik tőlem mint ateistától, hogy szükség van-e keresztény-védelemre ma Magyarországon, én bizony azonnal rávágom, hogy de még mennyire. Ugyanis azok támadják ma legdurvábban és legkíméletlenebbül a keresztényeket (és nem keresztényeket!), akiknek éppen az lenne a feladatuk, hogy ilyesmi ebben az országban ne történhessék meg.
Persze, nem ez az egyetlen durva hazugság manapság ebben az országban és ebben a rendszerben ahol rendet kellene végre teremteni.
Forrás: Újnépszabadság
