Az utóbbi időben érthetően kicsit többet foglalkozunk az elmúlással, a halállal, a halál utáni dolgokkal. Nyilván a halottak napja nagyban belejátszik ebbe, de látok itt-ott üzleti megfontolásokat is. Vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ezt a dolgot, és előre is elnézést kérek, ha valakinek az érzékenységét sérteném. Nem szándékos. Az én érzékenységemet is sérti itt-ott ez a téma, tehát megértem, ha valaki felhorgad következő soraim olvasása közben.
Az elmúlt pár hétben sokaknál kiverte a biztosítékot Karsai Dániel alkotmányjogász esete, aki egyre romló egészségügyi állapota miatt, ám tiszta fejjel és átgondoltan azzal fordult a – nevezzük most így őket – törvényhozókhoz, hogy engedélyezzék Magyarországon az eutanáziát, a kegyes halált. Úgy érzi, ha méltósággal és további szenvedések nélkül akar távozni valaki ebből az árnyékvilágból, abban őt ember ne akadályozhassa. Legyen joga dönteni a saját haláláról, arról, hogy mikor kívánja abbahagyni az ő – immáron semmire sem jó – életét. A jogász az úgynevezett ALS szindrómában szenved, amelynek drámai lefolyását a tudós Stephen Hawking életútján végigkísérhettük. Az ALS amiotrófiás laterálszklerózist motoros neuronbetegségként, a köznyelvben pedig gyakran csak „idegsorvadásos betegség” néven említik. Az ALS-ben szenvedők esetében a központi idegrendszerben (az agyban és gerincvelőben) található motoneuronok elpusztulnak. Ennek következtében az akaratlagos izmok – amelyek többek között a mozgásért, beszédért, nyelésért és légzésért felelősek – gyengülnek, majd a betegség előrehaladtával le is állnak. Végül a beteg megfullad, mert nem képes levegőt venni.
Addigra azonban a gondolkodáson kívül lényegében semmire sem képes, vagyis tiszta fejjel kell “megélnie” a fulladásos halál minden kínját és szenvedését. Karsai Dániel ezt a pillanatot nem akarja kivárni (megélni!). Érveinek előterjesztésére vitára hívott az eutanázia kérdéséről egy jezsuita szerzetest és egy evangélikus lelkészt a budapesti Párbeszéd Házában. Aki gondolja, keresse meg a az erről szóló tudósításokat.
Összegezve: szerintem nem biztos, hogy volt ennek a vitának bármi értelme. A papbácsik nyilvánvalóan ragaszkodtak a dogmáikhoz: Isten ellen való bűn eldobni az életet, miképpen elvenni mások életét is az. Dogmákkal szemben pedig észérvekkel vitázni kilátástalan. Márpedig Orbán óta tudjuk, hogy Magyarország Isten országa, ahol mélyen vallásos emberek élnek, akiknek még a téma felvetése is szűnni nem akaró fájdalmat okoz, ezért alapból el kell utasítani. Hiába tudjuk, hogy ez egy nyilvánvalóan nagy hazugság, ráadásul ha igaz is lett volna valaha, napról napra kevésbé az. Ám ez az
igen kegyes Fidesz-KDNP kormányt nem nagyon zavarja. Ezért aztán Karsai Dániel felvetését érdemi megfontolás nélkül söpörték le az asztalról. Mindeközben persze nem szűnnek hangoztatni, hogy a halál az élet velejárója, hiszen az is Isten akaratának beteljesedése. Meg azt is váltig hangoztatják, hogy a katolikus vallás az öngyilkossághoz hasonlóan elutasítja a halálnak azt a formáját is, amely az ember tiszta akaratának következtében áll be.
Mondjuk – már ha jól tudom -Jézus urunk is tehetett volna az ellen, hogy ne a kereszten végezze, de ő például azért nem tett semmit, mert ebben is Isten akaratát látta
megvalósulni. De ezt a problémát – is – hagyjuk meg a teológusoknak. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy amennyiben a vallásra alapozva érvelnek az eutanázia ellenzői, akkor egy bigott, törpe minoritás akaratát kényszerítik rá a többségi társadalomra. Végül is egyetlen érvet említenék én csak ebből a vitából, amellyel nehéz, sőt lehetetlen vitatkozni. Egy ugyancsak ALS-ben szenvedő asszony egyetlen kérdését, aki kétségbeesetten vetette fel: “Miért nincs halálhoz való jog, ha élethez való jogunk van?!” A válasz erre mindössze annyi, hogy “Csak!” Talán nem sértő, de azt tudom mondani, hogy ennél egy öreg kutyának is több jár. Amikor már kihullik a foga, alig lát, süket és már az étel szagára sem csóválja boldogan a farkát, nem tud fellépni az öt centis járdára sem anélkül, hogy el ne essen, a gazda megszánja. Sírva ugyan, de elviszi az állatorvoshoz, ahol aztán az imádott családtag, aki csak egy kutya, csendben belealszik az örökkévalóságba. Utolsó pillantásával szeretett gazdáját látja, testén az ő simogatását érzi és tudja, hogy minden rendben van. Akkor a kutyust megsiratják és lehetőség van rá, hogy elhamvasszák, maradványait pedig egy kis urnában haza lehet vinni, vagy el lehet helyezni egy kutyatemetőben.
Az ember halál utáni sorsa is lassan pont olyan akadályokkal teli lesz, mint az élettől való megválásának lehetősége. És itt röviden rá is kanyarodnék erre a kérdésre. A temetkezés üzlet. Itt megint csak az egyház kaszál és vele karöltve a temetkezési vállalkozó. Csak a családtagok a megmondhatói, hogy egy átlagos, hétköznapi temetés kapcsán is mennyi és milyen jogcímen húzzák le őket. De még ez sem elég, mert most már azokra is ki akarják terjeszteni a lenyúlás lehetőségét, akik bármilyen megfontolásból, de mindenképp szabad akaratukból, haza kívánják vinni szerettük hamvait. Általában éppen az elhunyt akarata szerint. Általában olyan végtisztességet szánva neki, amilyet ő akart, ahogyan azt ő még életében kérte. Csakhogy ebben semmi üzlet nincsen, ezért immáron bölcs pszichológusok és megintcsak okos papok intik a
meggondolatlan hozzátartozókat az efféle “beteges” elképzelésektől történő elállásra. Nem segít a felejtésben, nem tetszik Istennek (mi volt a helyzet, amikor még azt sem tudtuk, hogy van Isten?!), ráadásul rontja az üzletet is. Emlékezetem szerint volt idő, amikor még azt is megtiltották, hogy az elhunyt felhatalmazása nélkül kiadják a hamvakat a hozzátartozóknak. Talán még mindig él ez a tiltás.
Halottak napja van. Mikor, ha nem most kell beszélni ezekről a dolgokról?! Meg arról, hogy az emberiség egy része több százezer éves története során máig nem tudott megszabadulni bizonyos rögeszméktől, amelyeknek már a világon semmi közük nincsen sem az élethez, sem a halálhoz.
Címkép: Papok és Karsai Dániel
Forrás: Újnépszabadság
