Egyszer, régen, amikor még fiatalabb voltam, volt nekem egy főnököm. Én véletlenül lettem az ő beosztottja, ő pedig véletlenül lett a főnököm. Olyan nagyra nőtt, száraz kóró szerű, karót nyelt típus volt, első ránézésre kifejezetten humortalan ember. Ugyanakkor egy rendkívül okos és felkészült, a szakmájához kiválóan értő profit ismertem meg benne. Egy két lábon járó lexikon, törvénytár és minden titkok tudója volt ez az én főnököm. Hozzá még hihetetlenül korrekt, intakt és minden ítéletében részrehajlástól mentes is. Talán azt mondhatnánk rá, hogy akkoriban maga volt a megtestesült igazságosság. Ezért aztán sokan nem is szerették. Pedig vitatkozni is lehetett vele. Soha nem hatalmi szóval, hanem az intellektuális fölényével győzte meg a partnerét az igazáról.
Évekig dolgoztunk együtt, aztán ő elment, majd nemsokára én is vettem a kalapom, de a kapcsolatunk megmaradt. Ő minisztériumi ember lett, én külföldön folytattam. Mikor hazajöttem, felhívott, hogy nem lenne-e kedvem mellette dolgozni. Ajánlott egy remek beosztást is, amit némi gondolkodás után elfogadtam. „A szabadságod után kezdünk” – mondta. Két nap múlva kiderült, hogy nálam nagy a baj. Vagy túlélem, vagy nem. Felhívtam, elmondtam neki, hogy jobb, ha nem számít rám. „De számítok.” – mondta – „Meg fogsz gyógyulni.” Én meg magamban azt gondoltam, hogy így beszél egy igaz barát. Mert akkor már biztos voltam benne, hogy ez a remek ember engem a barátjának tart és én is úgy gondoltam rá.
Valóban felépültem, és ismét egymás mellett dolgoztunk egy rövid ideig. Ő akkor már államtitkár volt, én a hivatalának helyettes vezetője. Aztán én megint váltottam. Igazából ezután már csak messziről tudtunk egymásról, de a kialakult jó véleményem nem változott róla. Telt-múlt az idő. Ő négy év kihagyással visszakerült a magas beosztásába, én meg megint külföldön folytattam, majd hazatérve nyugállományba kerültem. Pontosabban küldtek.
Ez addigra hivatalos politika lett. A magamfajta „másként gondolkodóktól” mára lényegében teljesen megszabadult a rendszer. Így vagy úgy, de mennünk kellett. Ez az én volt barátom, aki annak idején mindent megtett a szakma felemeléséért, a kollégák életkörülményeinek, életpályájának biztosításáért és javításáért, viszont maradt. Ámde lényegében teljesen szembefordult korábbi önmagával. Aktív részesévé vált annak a folyamatnak, amely korábbi eredményeinek felszámolására irányult. Igaz, szokásához híven továbbra is mindig a háttérben maradt. Soha nem szerette a reflektorfényt, a neve ritkán, a fényképe még ritkábban került a sajtó hasábjaira. Számomra azonban a tudat, hogy ő még mindig az, ami és teszi, amit kötelességének tart, elgondolkodtató volt. Rá kellett jönnöm, be kellett látnom azonban, hogy ez az én volt barátom már régen nem az, akinek és amilyennek én megismertem.
Beállt egy velejéig romlott rendszer kiszolgálóinak sorába. Nem pénzért, nem is vélt vagy valós előnyök reményében. Ebben biztos voltam és vagyok.
Kötelességtudatból.
Itt pedig tegyük fel a kérdést: vajon meddig terjed az ember elhivatottsága, kötelezettségteljesítési kényszere?
Egy-két napja szembejött velem egy tudósítás a 444.hu-n. Jámbor András képviselő a
Belügyminisztérium államtitkárát kérdezte a Parlament Törvényalkotási Bizottságában „a szociális ellátórendszer veszélyhelyzeti működéséről” szóló új kormányrendeletről az éppen ismét kihirdetett háborús veszélyhelyzetben. Ezt a rendeletet kevéssel a „lex megdöglesz” elnöki aláírását követően adták ki.
„Miért gondolja a Belügyminisztérium” – kérdezte Jámbor András –, „hogy mondjuk egy hajléktalanellátó intézményben öt szakember helyett elég csak egy gondozó egy éjszakára?” Mondjuk én itt abba is hagytam volna már az olvasást, hiszen arról a kormányról van szó, amelyik kitiltotta a hajléktalanokat a fűtött, vagy csak szélárnyékos helyekről, közintézményekből, pályaudvarokból, de még az utcákról és terekről is. Amely olyan padokra cserélte a régieket, amelyeken képtelenség egy homelessnek ledőlni és átaludni néhány órát.
Egy olyan kormányról, amely Iványi Gáborék hajléktalan-szállóit fosztogatja és zaklatja, folyamatosan bezárással fenyegeti. Egy kormányról, amely környezetszennyező anyagként tekint a szerencsétlen, nélkülöző honfitársainkra. Elképzelni nem tudtam, hogy van ennél lejjebb. De van.
Ez az én egykori barátom megválaszolta a kérdést: „Mindenkinek kell valami terhet vállalni. A magánháztartásoknak is. A hajléktalanellátók miért ne vállalhatnák azt a terhet, hogy összébb húzódnak és egy főre kevesebb négyzetméter jut. Egyszerűen erről van szó.” Utána – bár, mint mondta, egyszerű a magyarázat – még részletesen meg is magyarázta, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét azokból a megszorításokból, amelyekért kizárólag az a kormány a felelős, amelynek ő maga is tagja. Fent említett kormány azonban semmiféle többlet-kiadást nem kíván vállalni sem a hajléktalanok, sem például a megszorító szociális intézkedések által érintett idősek és betegek többletterheinek csökkentésére. Mindezt rendkívül logikusan és magától értetődően, szakmai és jogszabályi alapossággal fejtette ki.
Ahogy mindig is megszoktuk, megszoktam tőle.
Volt nekem egyszer egy barátom, írtam feljebb. Régi történet ez már. Tudjuk, hogy egyszer minden elmúlik. Néha még a barátságok is. Talán nem is kell magyaráznom, hogy miért.
Címép: Budapesti hajléktalanszálló
Forrás: Újnépszabadság