Nemrégiben egy hajdúsági kisvárosban jártam. A család régi ismerőseit látogattuk meg, mert hívtak minket, hiányoztunk nekik. Még én is, pedig utoljára legényke koromban láthattak eleven életnagyságban.
Mindegy. Anyám és ők boldogan találtak egymásra, szeretettel emlékeztek az azóta sajnos elment apámra, apám testvéreire, szüleire, barátainkra, rokonaikra. Emlékek, Könnyek. Mosolyok. Szeretet.
Örömök és fájdalmak. Akkor aztán jöttek a mai gondok. Ezek a mi drága hajdú barátaink a Nyírség és a Hajdúság határának közelében élnek. Csak a pontosság miatt mondom, bárhol élhetnének amúgy széles e kis hazában. De ők ott élik a napjaikat. Egy szépen fejlődő városkában a kevésbé élhető Nyírség közelében. Rá is terelődött hamar a szó a gyüttment nyíriekre, akik lassan már elviselhetetlen számban jönnek, és telepednek meg. Nem ázsiaiak, nem Afrikából. 50-60Ötven-hatvan kilométerről költöznek be az “ő városukba”. Jó magyar emberek azok is. Csak “nyíriek”. Jöttmentek. Némelyik már ott élhet akár húsz-huszonöt éve is, mit számít! Nem ott gyökeredzik, rajtuk a bélyeg.
Nem is értettem én ezt az egészet, pedig én, itt, a főváros Pestszentlőrinc kerületében éppúgy megkaptam már, hogy jöttment vagyok, ne szóljak bele a helyiek dolgába stb. Én meg csak röhögtem rajta, de el is gondolkodtatott kicsit. Hiszen aki jön, azzal nem csak többen leszünk, de erősebbek is. Ha rendes ember, fizeti az adót, tesz a környezetéért – urambocsá’ – átsegíti az öreg nénikét az úttesten, vagyis él tisztességben és becsületben, tudását tapasztalatait megosztja a helyiekkel, akkor mit számít az, hogy hol élt, mit csinált korábban?! Jobb és erősebb lett tőle a közösség. Ennyi bevezető után most már azt is elmondom, hogy mi inspirált erre az eszmefuttatásra. Március 15-én kint jártam az Egyetem téren, a DK nagygyűlésén. Elvetődtem a backstage-hez, az “elnöki sátorhoz” is, ahol ki-bejártak a párt nobilitásai, bennfentesei. Az ott lökdösődő újságírókat és fotósokat vaskorlát fogta vissza. Ellenzéki és kormánypárti sajtómunkások egyaránt nyüzsögtek ott, és lássuk be, lényegében nem nagyon különböztek egymástól. Mondhatnánk semmiben, még a kérdéseik alapján sem. Emlékezzünk Ráczné Földi Judit elkeseredett szavaira: a HírTV tudósítója pont úgy zaklatta őt ízléstelen és durva kérdéseivel, mint a mindenkitől pártatlan Telex kiváló tudósítója.
Szóval ahogy ott tébláboltam, hallom ám, hogy egy mikrofonos ember bekiabál a sátorba az ott éppen pár pillanatra feltűnő Gyurcsány Ferencnek: “Elnök úr! Számít még további átlépőkre is más pártokból?! Mi a véleménye?!” Kétszer is meg kellett ismételnie, mire a pártelnök reagált: “Igen, számítok rájuk és örülök nekik.”
Ennyi! – mondhatnám Deutsch Tompika szellemdús, mottószerű végszavával. Pedig ez nem csak ennyi. Arról van szó, hogy az nem lehet, hogy ész, erő, és oly szent akarat hiába sorvadozzanak az orbáni átoksúly alatt egészen az idők végezetéig. Nem lehet, hogy a kis pártok egyéni és önző ambíciói, kicsinyes hatalmi harcai határozzák meg az ország legbelsőbb, legfontosabb nemzeti érdekeinek érvényesülését. Erre pedig egyre többen döbbennek rá olyanok, akiknek a politika nem csupán a megélhetés egy igen kényelmes és jól jövedelmező forrását jelenti.
A pártok népszerűsége nem csupán egy jópofa dolog, amit a kelemenannácskák és bayerzsóttik is képesek birtokolni. A politikai népszerűség politikai kötelezettségekkel is kell hogy együtt járjon, különben nagyjából annyit ér az, mint a bülbül szavú Bayer vagy L. Simon lovagkeresztje Semjén Zsolt áldásával. Úgy vélem, hogy azok, akik mostanában egyre nagyobb számban lépnek át a Demokratikus Koalícióba, erre éreztek rá. Ők azok, akik nem elégszenek meg a pár száz fős pártocskáik acsarkodásával és egymás – leginkább a DK és Gyurcsány – gyengítésének harci örömeivel. Az “átlépők” megértették, hogy az erő ott van, ahol a legnagyobb a támogatottság.
Ellenzékben csak az a párt léphet szorítóba a monolit, bebetonozott és a hatalomhoz foggal körömmel ragaszkodó állampárttal, amely elég erős ahhoz, hogy felvegye vele a harcot. A DK-ban az újonnan jötteket senki nem nevezi jöttmentnek. Megkapják ők ezt a saját egykori pártjuktól és a Fidesztől egyaránt.
Ezek közül a Fidesszel csupán egy dolgunk van. El kell őket takarítani a magyar politikai térből, mert ekkora kárt még egyetlen, magát kormánynak nevező bűnözői kör sem okozott ennek az országnak.
Ennél nem kevésbé fontos azonban, hogy az említett kis pártok is, amelyek magukat valóban ellenzékinek gondolják, ugyancsak ráérezzenek erre a nemzeti méretű feladatra és kötelességre. Mivel azonban a nagy megvilágosodásra egyelőre elég csekélynek tűnik az esély, ezért lesznek egyre többen azok a becsületesen gondolkodó, felelős politikusok, akik a kilátástalan viszálykodásnál fontosabbnak tartják az értelmes politikai küzdelmet. Egy erős párt keretein belül a valódi ellenfél ellen.
Az átlépők ezért aztán napról napra többen lesznek. Így lesz ez mindaddig, amíg egy erős és minden önös érdeken felül emelkedni tudó ellenzéki együttműködés meg nem valósul végre. Ezért mondhatta a DK elnöke teljes nyugalommal, hogy feltétlenül számít további átlépőkre, akiket a DK-ban harcostársént, természetes szövetségesként és nem jöttmentként fogadnak.
Címkép: DK-sátor
Forrás: Újnépszabadság