Alig több mint 110 éve már, hogy 1913. február 16-án, a Nyugat 4. számában megjelent Ady Endre rövidke verse, A ló kérdez. Mintha csak a mához szólna, hiszen tudjuk: Ady nagy látnok volt. Mindent jól megfigyelt, ami a múlt és ami a vad jelen, de azt is tudta, hogy ha valami nagy-nagy pusztulás nem történik, amitől megszűnik az élet a földön, akkor mi lesz várható a magyar történelemben. Kétségeit egy ló szájába adta:
…a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
A tegnapi Fidesz-dzsembori után értelmes magyar ember nem tehet mást, mint lehajtja a fejét, és elkeseredésében mélyen elgondolkodik. Tényleg ennyire hülyék lennénk? Tényleg ennyire nem tanulunk abból, hogy hova vezeti a társadalmakat a vallási fundamentalizmus, az egyeduralmi gőg és a hatalomhoz való ragaszkodás?! Tényleg mindent meg lehet tenni egy országgal, 10 millió emberrel? Valóban csak néhány gazfickó akaratán múlik egy nemzet sorsa, meg azokén, akik a farvizükön evezve élvezik a saját gondtalan életüket, miközben nagy ívben tesznek arra, hogy körülöttük már minden romokban hever?! Az ország számára elég pár szellemesnek gondolt, primitív szöveg, jelszó, poén nélküli poén?!
Elmondhatjuk, hogy Orbán tervei beértek. A Fidesz 2010-es választási győzelme után (nem önfényezés!) aggódva fogalmaztam meg, hogy ha valóban úgy szervezik át a magyar oktatási rendszert, ahogy aztán akkor gyorsan meg is tették, abból nagy baj lesz. Teli leszünk alulképzett, buta, tájékozatlan, minden érdeklődést nélkülöző fiatalokkal, akik készséges szavazói lesznek ennek a mai csürhének. Pár hónappal ezelőtt felriadtak a pedagógusok és felhorgadtak a tanárok is. A diákok is érzik már, hogy valami nincs rendben. Sokukat elvakítja a neonáci demagógia, ami ugyan sehova sem vezet, de vagdalkozik, gyűlöletet szít, nyíltan rasszista és fel tud mutatni mindenféle bűnbakokat. Olyanokat, akik miatt most mi MAGYAROK, szívunk. Tizenhárom év elég volt, hogy kineveljék a gyerekeinkből, és persze a szüleikből is, a valójában soha meg nem tanult, soha nem gyakorolt demokratikus gondolkodást. Mindössze egy jó adag Gyurcsány, egy növekvő adag Brüsszel és sok Soros, akit ugyan még nem azonosítottak sokan a zsidókkal (kivéve a Mitanyánk mozgalmárait!), de ami késik nem múlik.
Mondhatnánk, a zsidózásnak most még nincs itt az ideje. Erre tesz rá egy lapáttal a „szuverenitásvédelmi” csomag, amiről jobb, ha tudjuk, hogy elsősorban a magát immár szuverénnek tekintő nagy manipulátort, Orbán Viktort és vazallusait védi. Csókoljátok meg Chipollát, mondhatnánk, hátha akkor felébredtek és rájöttök, hogy mit tett veletek. Hogy ez a nagy szuverenitásvédelem nem egyéb, mint a hatalmi tébolyban szenvedő vezér védőbástyája. Mostantól kezdve, akire rásütik, hogy a nyugat kémje, annak annyi. Legalábbis jó darab ideig nem lesz nyugta. Nem én mondom ki, de tudjuk, hogy a népnek halvány lila szellentése sincs arról, hogy mi fán terem az a szuverenitás. Ha azonban el akarják tőlünk lopni ezt a mindegymit, a magyar ember nem fog habozni és megvédi. Ha kell, akár az élete árán is. Ha kell, akkor Orbán még az oroszokat is behívja. Lesz majd magyar Gulag is (újra!) és az tele lesz kis magyar Navalnijokkal, akiket a magyar nindzsák fognak egzecíroztatni. Ma még szólhatunk, hogy baj van és még nagyobb baj lesz. Lassan azonban befogják pörös szánkat. Sokan látjuk, hogy valószínűleg itt csak a biológia lehet a megoldás: a szuverén halála.
Holnapra viszont akár könnyedén eljuthatunk arra szintre is, ahol 1973-ban éltem/éltünk már egyszer. Katona voltam akkoriban, a Körmendi Határőr Ezred kiskatonája. Évek óta amatőr színjátszóként, több versmondó verseny győzteseként és helyezettjeként vonultam be. Egy nap arra gondoltam, megcsillogtatom fényes művészetemet a bajtársak előtt. Bebocsátást kértem és kaptam a csapatrádió helyiségébe. Érett megfontolás után József Attila: Karóval jöttél című versét választottam, és a szakaszparancsnokunknak ajánlottam. Frenetikus sikerem volt, mindenki értette a célzást is a verset is. Nem csoda, hisz akkoriban még nem az volt az oktatás célja, hogy a diák lehetőleg minél kevesebbet értsen a világból. Nem sokáig sütkérezhettem azonban a dicsőség talmi ragyogásában, az ügyeletes azonnal és futólépésben az ezred törzsfőnökéhez rendelt. A nevével ellentétben apró termetű Nagy őrnagy elvtárs lényegében tajtékzott. Ki engedte meg nekem, honnan vettem a bátorságot, ennek még meg lesz a böjtje… Effélék. Erre tette fel a pontot az utolsó kérdés: „Kérem, közölje velem, hogy megvan-e ez a vers nyomtatásban is, vagy csak kéziratban terjesztik?! Mert azt én most megmondom magának, hogy itt nem lesz több Petőfi kör!”
Itt kezdtem el röhögni, ő meg üvölteni: „Takarodjon ki a szobámból!” Úgy tűnik, ezek az idők kezdenek visszatérni. És lehet, hogy mégis lesz újra Petőfi kör.
Forrás: Újnépszabadság
